"Az előadás előtt a közönséggel alaposan meg kell ismertetni a tiszaeszlári per történetét" - zárja partitúrájának előszavát Fischer Iván, s óhajának szellemében pódiumbeszélgetés vezette fel a tavalyi siker nyomán a Vígszínházban megújrázott egyfelvonásos opera június 23-i előadását. Komoróczy Géza és maga a komponista-karmester mesélt a vérvád történetéről, a korról és a műben szereplő alakokról, színesen és informatívan, érdemben felkészítve a közönséget egy Tiszaeszlár-opera befogadására. Mely opera azonban mintha nem akarna elkezdődni: előbb Krúdy Gyula (azaz Gyabronka József) imitál énekbeszédet Evangélista módjára, amit népdalcsokor, majd csárdajelenet követ. Úgy az előadás második negyedében hangzik fel az opera első "eredeti" zenei száma, egy sanzonos búsongó, amely Darvas Ferenc pianínó melletti rögtönzéseinek hangját és fajsúlyát idézi. Az antiszemita hőzöngés és a könnyed zene összepárosítása ugyan jópofán fanyar és posztmodern gesztus, csak éppen váltig fenntartja hiányérzetünket, amely tiszteletlenül ezt a kérdést mormoltatja velünk: tessék mondani, ez már az opera?

A félig-meddig címszereplő kocsmárosné áriája azután stílparódiájával már okvetlenül az opera világába ránt, hiszen Rothschild báróról és a Neues Pester Journalról koloratúrázva énekel (az egyik) Vörös Tehén (Sáfár Orsolya). Jön még némi suta rap-imitáció, egy színpadi hangsúlyokkal körberakott, ám zeneileg érdektelen Kossuth-monológ, vuvuzelára és focilelátóra hangszerelt tárgyalótermi jelenet, majd egy szépen elénekelt-eltáncolt haszid nigun. Az operának már szinte a legvégén járunk, azonban mindeddig a megszólaltatott zenei anyag mennyiségét és minőségét tekintve egyaránt problematikusnak bizonyult: ami hatásos volt, az nem volt eredeti - és viszont. S hozzá ez az eredeti anyag is csak alig néhány percnyi zene, ami még egy egyfelvonásos esetén is feltűnően kevés. Persze itt aligha beszélhetünk hatóságilag előírható és megkövetelhető mennyiségről, de azért titkon érezzük a nézőtéren, hogy mindez legfeljebb vegyes ízelítő, zenei imbisz. Mindezt talán a zeneszerző Fischer Iván is érezhette, s így a mű utolsó perceit, a Purifikáció záróképét komoly invenció jellemzi: a vonatidéző dobkísérettel és a zenekar Mahler, Strauss és Bartók emlékszilánkjait egyaránt bejátszó szakaszaival.

Ascher Tamás és Székely Kriszta közös rendezését is a formás, ám híg kivitelezés jellemezte, amely a csoportjelenetek jól koreografált dinamikájával igyekezett elfedni az intellektuális és művészi energiák kispórolását. Itt egy gunyoros közhely, ott egy felemelt mutatóujjú közhely - mindez éppen csak annyira színházi előadás, amennyire A Vörös Tehén opera. Gyabronka József színpadi álldogálásai még így is kiváló színészt bizonyítanak, az operaénekes Tóth János figurája és mozgáskultúrája ma csakúgy kincs, mint akár három évtizede, az apja ellen valló Scharf  Móric alakítójának (Kovács Jonatán) kamaszos zavara pedig egészen megható. A Fesztiválzenekar és csatolt részei természetesen most is remekelnek Fischer Iván irányítása alatt.   

Mikszáth Kálmán (aki amúgy egykor tudósított a vérvádper tárgyalásairól) egyik karcolatában megörökítette, hogy milyen hatalmas sikert aratott ifj. Andrássy Gyula gróf a parlamenti szűzbeszédével, majd okulásképpen előadta azt is, hogy mi történt volna, ha ugyanezt a szónoklatot Andrássy Gyula helyett az ismeretlen Gyulai András tartja. Valami hasonló motoszkál a recenzens fejében is. Merthogy szinte megjósolhatatlan, hogy mi maradna A Vörös Tehén sikeréből, ha kivennénk mögüle Fischer Iván, Ascher Tamás vagy a verseket jegyző Parti Nagy Lajos nevét és kiérdemelt népszerűségét.

De hát baj az, ha egy produkciót a nevek (s persze a téma meg az ügy) visznek sikerre? Azt hiszem, hogy igen. S ha arra gondolok, hogy egy operának jó esetben meg kell élnie a szerző távollétében is, akkor csak még erősebb meggyőződéssel vállalhatom ezt a népszerűtlen álláspontot.