A műsorfüzetben rendező-koreográfusként feltüntetett Román Sándor neve mellől a rendezői titulust nyugodt lélekkel lehúzhatnánk. Az Experidance nemzetiszínű szalaggal gúzsba kötött, meghatározhatatlan állagú esztrádjainak levezénylője most Kaposváron prezentált monstre hakniestet a West Side Story ürügyén, melynek minden látszat ellenére köze nincs a színházhoz. A látványos külsőségeket zárójelbe téve ugyanis Román az esetek többségében egyszerűen nem tudja (vagy ami még rosszabb: nem akarja) meghaladni a 'balról bejön, középen énekel, jobbra kimegy' szerény lépéskombinációját, márpedig ahhoz, hogy Leonard Bernstein Veronából New Yorkba röpített Rómeó és Júlia-sztorijának szereplőivel leheletnyi közösséget tudjunk vállalni, szükségesnek tetszik e csekély invencióval kiötlött koncert-koreográfia elhagyása.
Ezen az estén tanítani lehetne, hogyan ne csináljunk színházat. Nem az a baj, hogy nem tudunk számot adni összefogott rendezői elgondolásról, sem az, hogy a más esetekben előszeretettel kárhoztatott nyílt színi ötletelés elmarad. Nem éppen rokonszenves, hogy az előadás kitartóan igyekszik többnek mutatni magát annál, mint ami valójában - ennek ellenére amit látunk és hallunk, sajnos mégsem tud más lenni, mint egy túlszcenírozott koncert (jó néhány fals és/vagy érdektelen énekhanggal). A legfőbb probléma mégis az, hogy semmiféle megélt vagy megélhető emberi viszony nem teremtődik a színpadon. A lángoló szerelem és a zsigeri gyűlölet egyként távol marad innen, (ön)iróniáról, szerepértelmezésről, egyáltalán bármiféle rendezői gondolatról lehetetlenség beszámolni.
A rendezői instrukciók ugyanis a látottak alapján alighanem kimerültek a Mira János tervezte, részint mozgatható blokkokból álló New York-i bérházkollekció tövében ropott, feltűnően magyarosra sikeredett tánclépések betanításában. Mindarról meg, aminek ezen túl kellene történnie és lennie, nemigen eshetett szó a próbákon. A gyenge kezdés utáni erős visszaesés régi receptje maradéktalanul érvényesül itt. Az első rész a szigorúan etnikai alapon berzenkedő amerikai és Puerto Ricó-i bandák bemutatásával - erről például éppen most lehetne (sőt: kellene) gondolni valamit, de nem sikerül -, emellett Tony és Maria tiltott szerelmének megszületésével, környezetük kiszámítható reakcióival foglalatoskodik. Mindezekhez a keretet a biztos kézzel, ám kevés ötlettel összerakott táncjelenetek adják, ám a különösen vérszegény második rész alatt egyszerre kiderül, hogy a masinéria ott már csődöt mond, amikor ennél jóval egyszerűbb(nek tűnő) epizódokat, mondjuk két ember kapcsolatának lehetséges fejezeteit kellene ábrázolni.
A színészek felhúzható bábukként, egy panoptikum ideiglenesen életre bűvölt lakóiként teszik a dolgukat. Feltűnő, hogy a színpadon senkinek sem jut egyéniség, elő- vagy utótörténet, hogy mást ne mondjak, sors, de legalább valami emberi életre emlékeztető létforma - persze amennyiben a sűrűn forgatott közhelyszótárból előcsalogatott figurák tánclépésben történő vegetálását nem tekintjük annak. Ott van mindjárt a két banda: ha az volt a cél, hogy teljesen egységes, homogén masszának lássuk őket, akkor ezt maradéktalanul sikerült elérni. A Cápákról nincs mit mondani, annyira semmilyenre sikerültek, a Rakétáknál legalább van némi törekvés arra, hogy egymástól megkülönböztethetőek legyenek, de képtelen vagyok leküzdeni azt a benyomást, hogy ez mindössze a színészek igyekezetének köszönhető.
Az elrontott zenés színházat még mindig megmenthetik a ragyogó énekes teljesítmények, de valahogy nem vagyok meglepve, hogy ezen az estén ez sem jön össze. A bemutatót megelőző nyilvános casting boldogabb országokban a mutyizást hivatott kizárni: az énekeljen, aki tud, ne pedig az, aki szeretne. Hogy milyen kvalitású énekesek jelentkeztek Kaposváron, nem tudhatom, az összkép mindenesetre elég kiábrándító. Orth Péter például egyszerűen nem tudja elénekelni Tony szólamát: a szűk farmer és a mélyen kigombolt ing ugyan a kellő hatással bír az erkélyekről csüngő tinilányokra, de ettől még a magas hangok helyén az általam látott előadáson csupán károgásra futja. Orth hangi indiszpozíciója csak még kínosabb úgy, hogy partnere a nyaktörő magasságokat is játszi könnyedséggel kiéneklő Mahó Andrea. Mindkettejük színészi teljesítménye elégségesnek mondható: Orth az ábrándosan a semmibe bámuló plakátfiú, Mahó a naiv és üde lányka kliséit hozza.
És ez így megy bő két és fél órán át, de ami a legkiábrándítóbb az az, hogy az egész, szigorúan gondolat- és csíramentes előadásban van valami rettentő cinizmus: ezeknek, ebben a városban jó lesz ez is... A helyi közönség pedig tapsol és örül, az idősebbeknek meg talán közben eszébe jut, hogy Kaposváron volt egyszer egy színház.
2010. február 17. 19:00 - Csiky Gergely Színház, Kaposvár
West Side Story
Szöveg: Arthur Laurents
Zene: Leonard Bernstein
Dalszöveg: Stephen Sondheim
A szövegkönyvet fordította: Matuz János
A dalszövegeket fordította: Eörsi István
Az eredeti produkciót rendezte: Jerome Robbins
Díszlet: Mira János
Karmester: Szabó Mónika
Rendező-koreográfus: Román Sándor m.v.
Riff: Horváth Andor
Tony: Orth Péter
Bernardo: György Rózsa Sándor
Maria: Mahó Andrea
Anita: Koós Réka
Rosalia: Kriszta Réka Piroska
Action: Fándly Csaba
Amok: Takács Géza
Baby John: Egri Bálint
Chino: Mózes Balázs
Snowboy: Gulácsi Tamás
Pepe: Kalmár Tamás
Közöske: Varga Zsuzsa
Velma, A lány: Czene Zsófia
Consuela: Erdős Éva
Graciela: Német Mónika
Doki: Tóth Géza
Schrank felügyelő: Karácsony Tamás
Krupkie őrmester: Hunyadkürti György
Glad Hand: Szvath Tamás
Amerikaiak: Grisnik Petra, Rácz Panni, Sipos Eszter
Puerto Ricó-iak: Lestyán Luca, Kovács Zsuzsa, Fábián Zsolt, Kósa Béla, Tóth Richárd