- Siker a tapsvihar, a közönség szeretete, a szakmai elismerések, díjak - legalábbis ezt látja a publikum. És bár nyilván siker ez a művész számára is, de van teljesebb értelmezése is?
- Van bizony. Amikor az élet minden területe békességben telik. Amikor rend van a magánéletben, nincsenek egészségi problémák, amikor minden tökéletes a gyerekem életében, és a szakmámat is kiélhetem, megélhetem. Számomra ez jelenti a valódi sikert.
- És mindezt úgy kell egyensúlyba hozni, hogy egy olyan pálya, egy olyan élet formálódjon, amelyet magáénak tudhat...
- Nagyon egyszerű a megoldás: soha véget nem érő, hatalmas munka kell hozzá. A siker ugyanis becsapós, nem szabad hinni neki, és minden alkalommal nagyon meg kell dolgozni érte. Mindig maximálisan fel kell készülni, mert nem lehet feszültség az előadáson, hiszen ilyesmit nem érezhet a közönség. Persze arra a fajta feszültségre, amely a várakozás izgalmából ered, hogy vajon milyen lesz az előadás, nagyon is szükség van, de ezért is nagyon sokat és mélységes alázattal kell dolgozni.
- Kívülről szemlélve kezdettől fogva gördülékeny, folyamatosan a siker felé haladó pályát tudhat magáénak. De kisebb-nagyobb akadályok nyilván megjelentek. Hogyan lépegetett át ezeken, hogyan építkezett a nehézségekből is?
- A nehézségeket nem kell kikerülni, ezekre szükség van. Valóban a szenvedés viszi előre az embert, a művészt.
- Szerepei - általában drámai karakterek - hogyan épülnek be a személyiségébe? Sokat - mondjuk úgy - kivesz Önből egy szerep, mielőtt a fejlődéshez is hozzásegíti?
- Persze, ez így van, hiszen az első próba előtt hetekkel-hónapokkal folyamatosan a figura körül járnak a gondolataim, már tervezem, hogyan legyen belőlem igazi Tosca vagy Traviata. Ugyanakkor ez színház, és nagyon jó érzés más bőrébe bújni, de sosem szabad elfelejteni, hogy előadás után az ember hazamegy, lemossa a sminket, pár falatot vacsorázik és visszaváltozik nővé, feleséggé, anyává. Tehát megy tovább az élet, amelyet állandóan szervezni és irányítani kell.
- Hogyan tud ilyen határozottan két lábbal állni a földön úgy, hogy közben valóban estéről estére a zeneirodalom legnagyobb hősnőit formálja meg?
- Egyszerűen muszáj normálisnak maradni. Ahogy mondta is, az én szerepeim rendkívül nehéz, drámai hősnők. Ott van például Tosca, aki erős felindulásból embert öl. Vagy a következő nagy feladat, Traviata. Hat éve énekeltem legutóbb ezt a figurát, és akkor az járt a fejemben, vajon van-e joga egy embernek, hogy elvegye Violetta boldogságát, hogy ő boldogulni tudjon. De közben nagyon sok minden változott bennem, és úgy érzem, ez a történet akár ma is játszódhatna. Számomra már nem is a megbotlott Violettáról szól az opera, hanem magasabb szintű, ma is létező problémát látok benne. Bizony a társadalom sem akkor, sem ma nem fogadja vissza a megtévedt embereket.
- Mindez mit jelent majd a színpadon? Hogyan változik a hat évvel ezelőtti értékeléséhez képest Violetta figurája?
- A mai Violettám nem érez önsajnálatot, mert tudja, hogy így működik a világ. Ugyanakkor úgy kell eljátszanom, mint aki igazán reméli, hogy kaphat még egy esélyt az élettől.
- Melyik volt az első olyan szerepe, amelynél már tudta, hogy jó úton jár, és formálódik az ösvény, amelyen haladnia kell?
- Én azonnal főszereppel kezdhettem a pályámat, éppen húsz éve Győrben Az álarcosbál Ameliájaként. Zöldfülű létemre elvállaltam, de tudjuk, a fiatalság nagyon merész! De a fokozatosságra mindig megpróbáltam figyelni, tehát minden drámai szerep után igyekeztem lírai figurához nyúlni, és lépésről lépésre haladni. Ehhez hozzátartozott az is, hogy néha nemet kellett mondanom. Már a pályám elején felkértek az Aidára és A végzet hatalma Leonórájára is. Egyiket sem fogadtam el. Biztos vagyok benne, hogy jól tettem. Ezekhez a szerepekhez érni kell. Az Aidára például tíz évet vártam az Operában, most pedig Wiesbadenben énekelhetem, rendkívül érdekes, modern rendezésben. Voltaképpen egy politikai thrillert játszunk, amely kétdimenziós befejezésben csúcsosodik ki. Megjelenik egyszer az operának megfelelő valóságos időben, és megjelenik a mennyekben, ahogy a lélek kiszáll az emberből, a felhők közé jut és eltávozik a Földről. Rendkívül profi előadás, és erre szükség is van. Mindenkinek, aki operát ad elő, törekednie kell a tökéletességre.
- Ahhoz, hogy profivá váljon, nagy példaképeket, nagy partnereket kapott...
- Igazán nagy művészekkel dolgozni olyan, mintha improvizálnánk a színpadon. Persze, valójában nem, sőt nagyon is kidolgozott előadások ezek, de ezek a kollégák mindig a jót és a még jobbat hozzák ki belőlem.
- Van, aki az Ön példaképe, és van, akinek már Ön az ideál...
- Ez nagyon megtisztelő, és éppen ezért a fiatalokat segíteni kell. Most is lesz erre lehetőségem, Balczó Péter lesz a partnerem, akit rendkívül tehetségesnek és nagyon szimpatikus embernek tartok. Már várom, hogy Alfrédom legyen. Arra gondolok ilyenkor, hogy én is elkezdtem egyszer ezt a pályát. Voltak, akik segítettek, és voltak, akik belém rúgtak. De visszagondolva azt mondom, hogy idővel minden a helyére kerül. Két éve volt egy nagyon komoly operációm, emiatt nem tudtam elénekelni az egyik nagy szerepálmomat, Normát. De az élet úgy rendezte, hogy most, november 10-én éppen Győrben sikerült elénekelnem. Aznap egész délelőtt a könnyeimmel küszködtem, alig tudtam elhinni, hogy ez a nap is eljött az életemben. És éppen Győrben, ahol húsz éve debütáltam és a Normával ünnepelhettem két évtizedes pályámat. Úgy éreztem magam, mint a profi hegymászó, aki feljutott a Mount Everest csúcsára és gyönyörködik a panorámában. A Norma az operairodalom egyik legnehezebb szoprán szerepe, és nem mindenkinek adatik meg, hogy elénekelje.
Számomra a nagy példakép Maria Callas. Ő az, aki tökéletesen azonosulni tudott a szerepeivel. Utánozhatatlan csoda volt. Tizenhét éves koromban egy zenetörténet-órán mutatott a tanárunk egy Tosca-felvételt Callasszal. Olyan hatással volt rám, hogy alig kaptam levegőt, hónapokig éltem abból az élményből. Akkor formálódott bennem, hogy operát kellene énekelni. Azóta is igazi Callas-rajongónak számítok. De vannak hazai példaképeim is, Sass Sylvia, Marton Éva, Tokody Ilona, Kincses Veronika. Mindegyiküket másért szeretem. Tokody művésznőnek van egy csodálatos Angelica-felvétele, Kincses Veronika a legtökéletesebb Pillangókisasszony. Sass Sylvia Mozart-lemezéért rajongok, Marton Éva pedig olyan pianókat énekelt az Andrea Chenier-ben, amelyeknél úgy éreztem, ilyen finoman már lehetetlen énekelni. Ő mégis megcsinálta. Az énekeslét nagyon szigorú. A csodálatos Hamari Júlia nyilatkozta, hogy mindent alárendelt a szakmájának. És ez így van, a nyaralást, a családi programokat, a szórakozást, mindent alá kell rendelni ennek. Az ihlet nem jön magától, azt elő kell készíteni, ki kell dolgozni. Én csakis a munkában hiszek. Nem könnyű pálya a miénk, hatalmas emberi és művészi alázat kell hozzá.
- Most, hogy sok szép élményt kiemeltünk az életéből, az első válaszához képest mit mond? Mi a siker?
- A családom. Az, hogy van férjem, gyermekem, szeretteim, hogy van Istenem, és hogy a szó legszebb értelmében hétköznapi maradhattam...
Sümegi Eszter előadásait a Magyar Állami Operaház weboldalán ide kattintva találhatja meg.