- Mennyire áll távol egymástól a két darab és a két férfi?
- Mindkét szerep nagyon érdekes, mert sajátos rendszereken belül működnek. A Koldusoperával főiskolásként már találkoztam, igaz, akkor Bicska Maxit voltam. Brechtet játszani nem azt jelenti, hogy sorsokat játszol, emberi drámákat élsz meg, hanem azt, hogy egyfajta példát mutatsz meg, amit a saját civil színészi véleményeddel kommentálsz. Ez a darab aktuális volt a megírásakor, és aktuális bármelyik politikai rendszerben, mert az emberi gyarlóság, az ösztönök rendszerfüggetlenek. A Mario és a varázslónál ezzel szemben a zenei rendszert és az emberi motivációkat kellett megérteni. Vajda János operáját kicsit hátulról közelítettük meg, ugyanis nem elsősorban a zenét próbáltuk megfejteni, hanem mivel a zene nagyon pontosan fejez ki egy-egy lelkiállapotot, a színpadi szituációnak kell igaznak lenni. Cipolla belül nagyon sokat megélt, és ebből az élményanyagból táplálkozik a manipulációja. Hihetetlen empatikus készsége van, az más kérdés, hogy negatívan használja: az emberekben rejlő vágyakat felismeri, és tulajdonképpen "csak" egy rendkívül szenzibilis katalizátorként működve kihozza a mélyen rejlő, elfojtott érzéseket. Számunkra ez utóbbi fontosabb volt, mint a Thomas Mann-nál vezérmotívumként megjelenő manipuláció. Ellentétben Tigris Brownnal, aki egy sokkal földibb, esendőbb, hétköznapibb figura. Hordoz egy titkot ő is, de valahogy megfoghatóbb, ismerősebb.
Szabó P. Szilveszter - Mario és a varázsló - Budapesti Operettszínház - Cipollák nem járnak köztünk?
- Dehogynem, csak nem tudjuk őket rajtakapni. Nincsenek hozzá receptoraink, ezt nem tudjuk elsajátítani. Cipollának lenni azt jelenti, hogy végtelenül konzekvensen éled az életed, és tudod, hogy van tét, vesztenivaló, és tisztában vagy azzal, hogy nem számít az életed. Bele van kalkulálva a játszmába, hogy megölik, mint ahogyan le is lövik, és mivel azért küzd minden alkalommal, hogy a játék lezáruljon, azt is el tudom képzelni, hogy örömmel, megelégedetten, mosolyogva, ha úgy tetszik, katarzisban hal meg. Tigris Brownnak viszont a hatalom fontos: rendőrfőnökként a bűnüldözést felügyeli, a Bicska Maxival fenntartott barátságával pedig irányítani tudja a bűnelkövetést is. A Koldusopera érvényességét nehéz megfogalmazni egy olyan világban, ahol mindent szabad, illetve nem is tudom, szabad-e, mindenesetre a morális korlátok eltűnőben vannak. Míg az "átkosban" az értelmiség összekacsintott, a sorok között és mögött olvastunk, most egyáltalán nem tudom, a végső konklúzió kinek szól, vagy ha meg is hallják, van-e rá válasz. Hogy ma az összekacsintás után tesznek, teszünk-e bármit. A politikus színháznak - és itt nem aktuálpolitikára gondolok, hanem arra, hogy fontos egyéni, társadalmi kérdésekről beszéljen a színház! - azonban ezt a szélmalomharcot vállalnia kell. Hiszek abban, hogy kell a színház mint szócső, mint azonosulási lehetőség, hogy a nézők lássák-hallják a bennük fortyogó indulatot a színpadon, és ezáltal könnyebb legyen az élet. Félreértés ne essék, nem kell szükségszerűen vérkomoly, nagy drámákra gondolni, mert az Egy éj Velencében is tele van aktualitással, de a színház egy felelős hely. Nem hiszek a gondolkodás nélküli szórakoztatásban. Én a párbeszédben és a csoda pillanatában hiszek, amikor a nézőtér leszűkül a színpadra és egyetlen nézőre, akit valami hirtelen megérint, amikor személyessé válik a kapcsolat. Ehhez viszont gondolatok kellenek, amit színészként közvetítesz a színpadról, és eljutnak az értelemig, vagy előjön egy hatévesen megélt emlék onnan hátulról a kisagyból... Ha "csak" a lélekig jutsz el, az az igazi csoda.
- Az, hogy az Operettszínházban operát vettettek repertoárra, eléggé meghökkentőnek és rizikós vállalkozásnak tűnt.
- Fontos egy színház, pláne egy vezető színház életében, hogy mindig magasabbra kerüljön a léc. Az angolszász musicalvilág dallamossága és az artistamutatványokat is követelő operettek mellé, amiket azt hiszem, jól csinálunk, kellett egy olyan szín is a palettára, amelyben meg tudjuk mutatni, mi van még bennünk. Hogy az Operettszínház miért kotnyeleskedik bele az operába? Ne felejtsük el, hogy Kerényi Miklós Gábor az operából indult, neki az az első otthona, és operai igénnyel, zene és szöveg egységével közelít a darabokhoz. Az, hogy hol játszunk operát, nem helyfüggő. Egy basszista Cipolla azt jelenti nekem személy szerint, hogy van egy szinte sanzon típusú elbeszélő költemény, és meg kell fogalmaznom gondolatokat, amelyeknek ez a hangfekvés egyfajta szürreális színezetet ad. Ha én ennek a feladatnak nem színészként fogok neki, akkor elvesztem. Ha elkezdem utánozni az általam nagyra tartott operistákat, pláne némi iróniával, az első percben elvérzek és nevetségessé válok. Megkérhettük volna a szerzőt, hogy tegye föntebb egy nagy terccel, és akkor kényelmesebb a hangomnak, vagy nem kell hét hónapig tanulnom, de épp ez a fojtottság ad neki különös hangulatot. Ha ezt kihagyom az életemből, kevesebb vagyok. Mivel közlés elsősorban a szöveg szintjén valósul meg, nekem pedig a gondolatokat kell hitelesen közvetítenem. Egy történetet akartunk elmesélni. Az a kérdés, hogy ez eljut-e a nézőkhöz. Musicalekben kezdtem, aztán a Párizsi élettel kezdődött az operettek sora, ahol azért valljuk be, az úgynevezett drámai intrikus szerepkört, amibe engem általában elkönyvelnek, nehezen találjuk. Ennek a színészpedagógiai szereposztásnak van egy olyan hozadéka is, hogy nemcsak én, de azok is, akik szeretnek színészként, új műfajokba kirándulnak. Ha ezt hitelesen csináljuk, az előadás végére azonban elfelejtik, hogy X vagy Y miatt vettek jegyet, mert az általunk közvetített gondolatok élményével távoznak.
hírlevél
