Miután a komponista valamennyi, Bayreuthban is játszott műve elhangzott már a Budapesti Wagner-napokon, sokakban felmerült a kérdés: hogyan tovább? Merre folytathatja útját a fesztivál most, hogy a kitűzött célt elérték, vajon bemutatják a zeneszerző korábbi darabjait, vagy a tíz „nagy” művet viszik színre újra, más-más rendezésben? Is-is lett a válasz, tavaly a Rienzit hallgathattuk meg koncertszerű előadásban, idén pedig a Trisztán bemutatójára került sor, melyre az olasz rendezőt, Cesare Lievit kérték fel.
Fischer Ádám (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)
A művész a premiert megelőző interjúiban több helyütt is elmondta,
a ma emberétől idegen az a szerelemfelfogás, ami a műben megjelenik.
Talán ennek köszönhető, hogy egész előadás alatt az az érzésünk lehetett, hogy a rendező igen egyszerű motívumokkal, mondhatni szájbarágósan próbálja nekünk elmagyarázni a darab cselekményét, lehetőleg gondosan megmaradva annak elsődleges jelentésrétegénél. Kezdéskor egy átlagos, polgári szobabelsőt láthatunk, dívánnyal és tapétával, hogy érezzük, ebből a közegből ragadja ki az embert a mindent elsöprő szerelem. Aztán a háttér vízzé változik, és a felvonások alatt egyre mélyebbre süllyedünk a felszín alá, ahogy az emberi lélekben is. Közben a dívány egyik oldalára dől, lám, kibillent a világ. És miközben a rendező újabb és újabb, a műnek mindössze a felszínét kapargató szimbólumot vezet be, semmit nem kezd annak saját képeivel, fény és sötét, nappal és éjszaka, élet és halál csak a zenében és a szövegben jelenik meg, mintha ezek csak amolyan mellékes témák lennének, amelyekről a szereplők beszélgetnek, ám a színpadon nem kapnak semmilyen vizuális megfelelőt.
A Trisztán és Izolda a Müpában (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)
Lévén a Trisztán és Izolda fő cselekménye a lélek belső világában játszódik, még ez sem lenne olyan nagy baj, ha a szereplők közti viszonyrendszer és az interakciók megjelenítése mélyebbre hatolna a műben. Ezen a téren felemás eredménnyel szembesülhettünk, voltak jelenetek, amelyek igen jól sikerültek, de olyan is előfordult, amely egyenesen kínos perceket okozott. Mindenképpen pozitívumként kell kiemelni a szerelmi jelenetek természetességét, a főszereplők pont olyan manírtalanul, sőt, néha kissé esetlenül borulnak egymás nyakába, csókolják meg egymást, ami a hitelességhez szükséges, van annak valami bája, ha két felnőtt ember kamaszokat megszégyenítő hévvel kapaszkodik össze. A skála másik végpontját a harmadik felvonásnak nagyjából utolsó harmada képviseli, melyben a legalapvetőbb történetábrázolást sem sikerül megoldani, a szereplők rendre máshol tartózkodnak, mint ahol dolguk van, nem akkor vesznek észre valamit, vagy reagálnak rá, mint amikor a zene és a szöveg kívánja. Nagy kár érte, egy rossz befejezés az egész estére rá tudja nyomni a bélyegét.
A Trisztán és Izolda a Müpában (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)
Szerencsére a zene képes volt mindenért kárpótolni. Ezen a téren nem kellett csalódnunk, a Budapesti Wagner-napokon megszokott, különösen magas színvonalú, értő tolmácsolásban szólalt meg a zeneszerző bódító erejű muzsikája. Peter Seiffert a Wagner-énekesek első vonalába tartozik, erről most is számot adott, erős, teherbíró, de mindvégig fényesen, sőt, egyes érzelmi csúcspontokat leszámítva kifejezetten szép színben szóló tenorja képes hosszasan lebilincselni az embert. Az Izoldát beugrással éneklő Allison Oakes is magával ragadó, fényes és kiegyenlített hanggal rendelkezik, kár, hogy szerepformálása kissé egysíkú lett, miközben Izolda gyermekien naiv oldalát jól formálta meg, a karakter további oldalaival adósunk maradt. Szintén nagy élményt nyújtott Matti Salminen, már sokadszorra visszatérve a fesztiválra, Marke szerepében nem csupán még mindig kompakt, meleg fényű, de erős hangját mutatta meg; azzal, ahogyan (akár épp a tökéletes szólamformálás rovására is) kiemelte a király esendőségét, végtelenül emberivé és megrázó erejűvé tette alakját. Kurwenalként Boaz Daniel kellemes énekével járult hozzá a produkcióhoz, ám az általa megformált figurát nehezen lehetett komolyan venni.
A Trisztán és Izolda a Müpában (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)
Nagy öröm, hogy ezen az estén ismét kiváló magyar énekeseknek örülhettünk. Elsősorban a Brangäne szerepét éneklő Schöck Atalát kell kiemelni, aki a jelek szerint teljesen magára talált a Wagner-repertoárban, muzikalitása, intellektusa, hangjának textúrája mind a német mester jelentős tolmácsolói közé emeli. Nagyon pozitív benyomást keltett ezúttal is (a korábbi évekhez hasonlóan) Megyesi Zoltán pásztora és Horváth István a fiatal hajós szerepében. Az előadáson a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar működött közre, akik a tavalyi, Rienzi-beli szereplésükhöz hasonlóan ismét nagyszerűen muzsikáltak.
Fischer Ádám idén a zenének egészen lírai oldalát emelte ki, mintha az az emésztő szenvedély helyett lényegében egyfajta ideálkeresésről lenne szó benne, a zenekar pedig – egyetlen komolyabb rontástól eltekintve – érzékenyen valósította meg interpretációját.
Meghajlás az előadás végén (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)
Hallhattunk egy szép Trisztán és Izolda-produkciót, mondhatnánk, nagy kár, hogy a látottakban kevesebb örömünket lelhettük, pedig a Budapesti Wagner-napok többek között a visszafogott, mégis a művek mély rétegeit alaposan kibontó rendezéseiről is volt eddig híres. Reméljük, a mostani megingás csak időszakos, és mikor legközelebb új bemutatót tekinthetünk meg, annak rendezője talán nem visz le minket a tenger mélyére, cserébe többet mutat meg az ember belső világából.
hírlevél
