- Pusztán alakításait végignézve is lenyűgöző az életpályája: drámai és lírai szopránszerepeket egyaránt a legmagasabb színvonalon énekelt. Ezek közül melyikkel tudott a leginkább azonosulni?
Tokody Ilona (Fotó/Forrás: Éder Vera)
- Verdi hősnői – például Aida vagy Desdemona – nagyon közel állnak hozzám, de talán a legkedvesebb szerepem a Bohémélet Mimije, amit csaknem négyszázszor énekeltem. Könnyen azonosulok a tragikus sorsú Leonorával is A végzet hatalmából.
Általában elmondható, hogy azokat szeretem leginkább, akik hittel, önbizalommal és erővel rendelkeznek és nem riadnak vissza a haláltól sem, ugyanakkor törékeny női alakok.
Ha már az önfeláldozás szóba került, ilyen a Turandot Liuja, akit Puccini egy igazi, hús-vér emberről, egy szolgálólányról mintázott.
- A felsoroltak egyike sem tipikus bel canto szerep, Muskát Andrással és Janos Accsal közös estjükön mégis ez a stílus áll majd a középpontban.
- Három évvel ezelőtt szervezett az MMA szintén a Vigadóban egy tisztán Verdi-dalokból, áriákból és duettekből álló estet. Bár zenésztársaim ugyanazok lesznek, ezúttal az operairodalom egy másik szeletét állítjuk a középpontba: Bellini, Rossini és Donizetti műveket fogunk előadni. Az est mindhárom komponistájának zenéjét imádom, így nagyon sajnálom, hogy operáik eddigi repertoáromból kimaradtak.
Ez nagyon furcsa, mert dalokat – amelyek persze felérnek egy operaáriával – mindig is énekeltem tőlük, viszont teljes bel canto operaszerepet nem tudok felmutatni, így igazi kihívás számomra ez az est.
- Ez azért is meglepő, mert drámai koloratúrként kezdte pályáját.
- Első szerepem A lombardok Giseldája volt, abban az időben azonban nagyobb szükség volt lírai szopránokra, így ebbe az irányba indultam el. Ettől függetlenül még nem mondtam le róla, hogy elénekeljek egy bel canto szerepet: kaptam egy felkérést Cilea Adriana Lecouvreur című operájára, amelyben José Carrerassal állnék együtt a színpadon – nyitott vagyok például erre a lehetőségre is.
Igyekszem megtartani a hangomat jógával, tornával, gyakorlással és odafigyeléssel. A férjemmel a Pécsi Egyetemen tanítunk, ami bár fárasztó, mégis sokszor így tudatosodik legjobban az ember technikája. Általában az énekesek ott szokták elrontani, csakúgy, mint a nagy olimpikonok is, hogy a versenyszerű sportolás abbahagyásával egyszerre felhagynak minden más mozgásformával is.
Mindig úgy éreztem, ha egy nagy operaházban léptem fel, hogy olyan, mintha egy olimpián vennék részt
– az előadást megelőző fizikai, szellemi és érzelmi edzést csak ehhez tudnám hasonlítani. Én sosem hagytam abba az éneklést, a mai napig tanulok új műveket. Számomra az éneklés az élet.
Kapcsolódó
Égi adományok – Beszélgetés Tokody Ilonával
Az ünnep mindig jó érzést jelent, különösen akkor, ha egy kiváló énekes személyéről van szó. Nem akármilyen gálaműsorra számíthatunk március 13-án, amikor negyvenéves pályafutása alkalmából Tokody Ilonát és vendégeit hallhatja a közönség az Operaházban.
- Nem sok énekesnő mondhatja el magáról, hogy egy színpadon állt a három tenorral. Milyen volt velük dolgozni?
- Ritka szerencsésnek mondhatom magam, hogy részese lehettem annak az aranykornak, amikor még mindhárman énekeltek.
José Carreras fedezett fel engem, tulajdonképpen neki köszönhetem a világhírnevet.
Tokody Ilona - Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál 2012 (Fotó/Forrás: Lafferton Zsolt)
Úgy szeretett, mintha a testvére lennék. Nagyon jó érzés volt vele együtt énekelni – látszott rajta, feldobódik attól, hogy én egy beleélős típus vagyok és hagyta magát elsodorni a játék hevében. Plácido Domingóval rengeteget énekeltem, Otellót, Bohéméletet – a mai napig tartom vele is a kapcsolatot. Utoljára hagytam Luciano Pavarottit – mindhárom tenor csodálatosan alakította Rodolfót, de Pavarottival volt talán a legnagyobb élmény a Bohémélet Mimijét énekelni. Meglepett, hogy milyen közvetlenül viselkedett mindenkivel, a hangja pedig úgy szólt, hogy azt mondtam, ez nem is sztereo, hanem kvadro! Ott ültem és kértem, csípjen már meg valaki, mert nekem énekelnem kell és nem bámulni – sokszor majdnem elfelejtettem belépni.
Az különbözteti meg az igazán nagy művészt az átlagostól, hogy mindig maximálisan hiteles a színpadon, hiszen mikor ott állunk, az egy lelki sztriptíz.
Ha nem énekelünk őszintén egymáshoz, akkor semmit nem ér az egész.
hírlevél
