Szögezzük le: a Wozzeck nem tartozik az (opera)irodalom legoptimistább alkotásai közé. Alban Berg alapanyagként Georg Büchner, a 23 évesen elhunyt 19. századi költő-újságíró-orvos töredékesen fennmaradt drámájához, a Woyzeckhez nyúlt. Saját maga írta-szerkesztette át a művet, melynek kéziratban, már-már olvashatatlanul fennmaradt címét az első elemzők Wozzecknek olvasták. A huszonhat hosszabb-rövidebb jelenetet tizenötre redukálta, felvonásonként öt-öt képet létrehozva. Az 1820 körül játszódó, valós történeten alapuló dráma a szegénység és a kiszolgáltatottság kórképe. A társadalom peremén sodródó torz, pantomimszerű alakok alkotják azt a világot, ahol az őrület határán álló Wozzeck boldogulni - vagy pontosabban szólva: túlélni próbál. A történetről azért érdemes röviden beszélni, mert hazánkban viszonylag ritkán játszott operáról van szó, Büchner drámája pedig nem szerepel az általánosan kötelező olvasmányok listáján.

A főhősnek tehát, aki katonai borbélyként dolgozik, el kell viselnie a szadista Kapitány és a megszállott Doktor szóbeli és fizikai bántalmazásait. A víziókkal küszködő Wozzeck kommunikációképtelensége nemcsak egyetlen barátjával, Andresszal való kapcsolatában szembeszökő, de gyermeke anyjával, Marie-val sem igen tud beszélni - gyermekéről pedig szinte tudomást sem vesz. A nő viszonyt kezd a Tamburmajorral, s erről a Kapitány és a Doktor nem késlekednek tájékoztatni Wozzecket. A felbőszült férfi először a nőt vonja kérdőre, majd a Tamburmajorra támad, aki azonban válaszul agyba-főbe veri. A nő a Bibliában keres vigaszt, a bűnbánó asszony passzusát olvassa, de ez már késő: Wozzeck éjjel a tóparton leszúrja Marie-t. A gyors színváltás után a kocsmában táncoló Wozzeck szeme előtt folyton a kés képe lebeg, visszatér a tópartra, hogy eltüntesse a gyilkos fegyvert. Igyekezetében, hogy minél mélyebbre hajítsa a tőrt, végül belefullad a tó vizébe -a Kapitány és a Doktor éppen arra jár, roppant éles hallással megállapítják a fuldoklás tényét, majd továbbállnak. A nagy lamento utáni utolsó, rövid jelenetben Marie és Wozzeck kisfia a többi gyerekkel játszik, mikor megérkezik a hír: Marie meghalt, és az ösvényen hever a holtteste. Egy gyerek még odakiált a fiúnak -Te, az anyád halott! -, majd eliramodnak megnézni a látványosságot. A kisfiú pedig semmit sem ért a történtekből, nyugodtan játszik tovább.

Berg majd tíz évig dolgozott a Wozzecken, amelynek bemutatója 1925-ben volt a berlini Staatsoperben. Most ugyanebben a házban láttam jómagam is az előadást, egészen pontosan a 2011-es rendezés felújítását. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy az opera immáron jó pár éve a Schiller Theaterben működik, a patinás Unter den Lindenen található operaházat ugyanis felújítják - ki tudja már mióta. A helyszínváltás nem csupán esztétikai szempontból szerencsétlen, hanem ami sokkal fontosabb: akusztikailag már-már alkalmatlan operajátszásra. A dobozszerű hangzás óhatatlanul rányomja a bélyegét az előadásokra - főként, ha azok zeneileg nem kifogástalanok.

Nagy várakozás és reklámhadjárat előzte meg  a Wozzeck négy októberi előadását, Marie szerepében ugyanis Waltraud Meiert köszönthette a berlini közönség. A főként Wagner-énekesnőként, legendás Izoldaként ismert mezzoszoprán legemlékezetesebb Marie-alakítását a közelmúltban elhunyt  francia rendező, Patrice Chéreau 1994-es Wozzeckjében nyújtotta. A DVD-n is megjelent előadást annak idején szintén Berlinben mutatták be, és csakúgy Daniel Barenboim dirigálta a zenekart, mint most. A magyar közönség legutóbb 2011-ben, a New York-i Met-közvetítésen hallhatta az énekesnőt Marie-ként, Németországban pedig a Bajor Állami Operaház tavalyi szezonjában. Érthető volt tehát a feszült várakozás és a telt ház. Hogy a friss beállásnak (az első előadást láttam a négyből) vagy az akusztikának tudható-e be, hogy nem váltak valóra az esthez fűzött zenei remények, számomra sem egyértelmű, a rendezés koncepciójának következetlensége azonban szinte megkérdőjelezhetetlen. Nyilvánvalóan rontott valamelyest a zenekar hangzásán a „doboz", de nem kelhetek teljes válszélességgel Barenboim védelmére sem. A zenekar az első felvonásban apró pontatlanságok mellett plasztikusan szólt, a második, majd a harmadik felvonás végére teljesen szétesett. Az utolsó, grandiózus zenei forma drámaisága szinte elveszett a széttöredezett hangzásban.

Andrea Breth rendezésének pozitívuma az, hogy a Schiller Theater színpadának tereit tökéletesen használja. Az elidegenítés már az első pillanatokban működik: apró, fojtogató hangulatú négyszögletes „dobozban" ül a Kapitány, majd ugyanekkora térben nyúzza Wozzeck és Andres a nyulakat (eredetileg vesszőket gyűjtenek). Marie szobája esetében már csak azért is zavarba ejtő a tér ilyen éles korlátozása, mert a Tamburmajor a kisgyerek szeme láttára szeretkezik Marie-val.

Waltraud Meier általában semmit nem bíz a véletlenre. Marie-ja ezúttal nem volt olyan elementáris, amit megszokhattam tőle, a harmadik jelenetben biztonsági játékot játszott. A magas lágéban minduntalan megfeszült a hallgató - vajon sikerül? A kezdeti bizonytalanság aztán nyomtalanul eltűnt, a harmadik felvonás imája az előadás legihletettebb percei közé tartozott. Roman Trekel Wozzeckként nélkülözött mindenféle szenvedélyt és drámaiságot, s bár zenei megformálása pontos volt, karakterként beleolvadt a szürkeségbe. Graham Clark ugyanakkor brillírozott a Kapitány szerepében. Nem csupán a roppant nehéz szólam megszólaltatását, de színészi játékát is kiemelendőnek tartottam. A Narr, a bolond karakterszerepe az előadás egyik kulcspontja volt. A szinte teljesen néma szerepet játszó Heinz Zednik oly szuggesztíven mozgott a színpadon, hogy már-már főszereplői magasságba lépett elő.

Breth rendezése alapvetően hagyományos, a rendezőnő nem kockáztat. Szuggesztivitása a terek és fények kezelésében rejlik, valamint az apró mozzanatokban: ahogy a Kapitány fizetség helyett a szivarját nyomja bele Wozzeck odanyújtott kezébe, vagy a fentebb említett jelenet Marie szobájában mesterségbeli tudásról tanúskodik.

A zenekar közepes és az énekesek mondhatni átlagos, repertoár-színvonalú teljesítménye a rendezéssel együtt megjelenhetett volna akár egy jó, esetlegesen talán még nem eléggé megérett felújításként is. Születhetett volna belőle egy olyan este, amikor az ember azzal a gondolattal távozik, hogy ma is látott valami fontosat - esetleg meg is nézi a következő három előadás valamelyikét, vajon változott-e a zenei teljesítmény. Sajnálatos módon azonban a produkció utolsó jelenete a rendezői színház árnyoldalának biztosított teret: a rendező talán nagy dobással készült, az egyediségre, újra való törekvés ugyanakkor kissé aránytalanra sikerült, és egészen átírta a záróképet. Míg ugyanis a gyerekkórus az árokba szorítva énekelte a „Ringel, Ringel, Rosenkranz"-ot, a színpad közepén összegörnyedve Wozzeck magában motyogta az eredetiben a gyerekek által elmondott párbeszédet. (Igen, kedves Olvasó, jól érti: érthetetlen módon ugyanaz a Wozzeck, aki röviddel azelőtt belefulladt a tóba...) Nos, így vagy úgy, az opera Berg-féle befejezése az egyik legerősebb - ha lehet ilyet mondani -  negatív katarzis, borzongató, csontig hatoló - a szó eredeti értelmében vett megtisztulás. Természetesen lehetséges, hogy Breth célja éppen az volt ezzel a mellbevágó, a koncepcióba és mondanom sem kell, az eredeti műbe sehogyan sem illeszkedő befejezéssel, hogy megfosszon minket ettől a katarzistól. Ha ez volt a célja, sikerült neki. Kár.