Székely Kriszta: „Az ember sosem éri be azzal, amit már elért”

Mozart az operai repertoár egyik csúcspontja, akinél a zene rendkívül pontosan kijelöli a kereteket. Rendezőként mennyi mozgástered marad?

Helyenként, nagyon átgondoltan lehet kicsit ironizálni, akár idézőjeleket is kitenni a cselekmény egy-egy pontján, de nem szabad teljesen szembe menni az operával. Az a rendező, aki nem tiszteli kellőképpen a zenét, végül alulmarad, és ez Mozart műveire különösen igaz. A Così fan tuttét rendezői szempontból kemény diónak tartom. A fő kérdés számomra az, hogyan tudjuk megmutatni azt a kort, amelyhez szólni szeretnénk, hogyan lehet a szerelem „tesztelését” és a rászedés motívumát a mai viszonyok között értelmezni, és közben mélyebben megragadni a szereplőkben zajló lelki folyamatokat.

A Così fan tuttét a 19. században erkölcstelennek tartották, sokáig nem játszották, később új librettókkal próbálták „megjavítani”. Szerinted ma hogyan tud érvényesen megszólalni?

Két dolog érdekel ebben a darabban leginkább. Egyrészt rímelőnek találom a mai világ működésére azt az identitáskrízist, amelyen a szereplők is átmennek, miközben folyamatosan cserélgetik a személyiségüket egymás – és saját maguk – előtt. Az online tér ma kiválóan alkalmas felületet kínál ehhez. Az emberek életük során rengeteg különféle identitáson mennek keresztül, más stílusokat próbálnak ki ízlésben, öltözködésben, életformában. Ebben nagyon erősen érzem a saját kapcsolódásomat is a történethez. Másrészt szeretném behozni az online világra jellemző randikultúrát is. Ahogy a darab végére minden kiderül, és visszarendeződnek a dolgok, úgy a való életben sem kell feltétlenül megijednünk attól, ha mindent megtudunk a másikról. Néha éppen akkor indul el valami két ember között, ha ledőlnek a falak.

Az opera meglehetősen sarkos kritikát fogalmaz meg a női nemmel szemben, ez mai szemmel nézve akár provokatívnak is tűnhet. Te mit szeretnél elmondani ezzel a történettel?

Az én kiindulópontomból nézve a darab elsősorban a szereplők önazonosságának instabilitásáról szól, beleértve a férfiakat és a nőket is. Nem szabad arra kihegyeznünk az előadást, hogy az egyik nem ilyen, a másik pedig olyan.

Én leginkább az elveszettségről szeretnék beszélni. Különösen izgalmas számomra, ahogy a szereplők változnak, nemcsak a ruháik révén, hanem valahogy belülről is, ahogyan fokozatosan elkezdenek máshogy viselkedni. És persze ott van az opera végén ez a különös, kissé kicsavart happy end is, ennek is érdemes megkeresni az értelmét.

Legutóbb 2021-ben, a Hoffmann meséit rendezted az OPERA felkérésére, akkor az Erkel színpadán. Milyen tapasztalatokat tudsz most beépíteni a Così fan tutte színrevitelébe?

Minden operarendezés után megfogadom, hogy a következőnél még mélyebben beleásom magam a zenébe. Ezt most is így érzem, és ez valószínűleg mindig így lesz, mert az ember sosem éri be azzal, amit már elért. A Hoffmann más típusú terhelést jelentett: nagy léptékű, sokszereplős, nagykórusos előadás volt. Ez most egy jóval intimebb, inkább műhelyjellegű munka. A neves operaénekes Kovács István mellett fiatalokkal, főleg pályakezdőkkel dolgozom majd, ami egészen másfajta energiákat hoz.

Székely Kriszta és Schnábel Zita (Fotó/Forrás: Magyar Állami Operaház)

Az Eiffel Műhelyház atmoszférája eltér a hagyományos operaházakétól. Hogyan befolyásolta ez, hogy hová helyezd a cselekményt?

Az online világ irányába indultunk el, nagy kivetítőkkel szeretnénk megidézni ennek a közegnek a szemfényvesztését és trendiségét, szinte már a túlzásig fokozva. Egymásnak ütköztetjük a hétköznapi létezést és azt a képalapú, virtuális valóságot, ahol ma már a mindennapjainkat szervezzük és éljük. Ez az elgondolás nagyon jól illeszkedik az Eiffel nyers, indusztriális teréhez.

Szerinted az életkor hogyan árnyalja ennek a történetnek az értelmezését?

Én ezt az anyagot elsősorban a fiatalsághoz és az erre a korosztályra jellemző bizonytalansághoz kötöm. Ebben az életszakaszban az ember még azt érzi, hogy mindig lesz jobb, még bármi megtörténhet. Aztán egyszer csak mintha elmúlnának körülötte a lehetőségek, és ott marad egyedül. Innen válik igazán érdekessé Don Alfonso figurája is, hogy ő valójában honnan beszél, mi az az állapot, ami miatt beleavatkozik ezeknek a fiataloknak az életébe. Ez nála inkább életismeret vagy már valamiféle életuntság? Vagy csak meg akarja mutatni nekik, hogy az élet nem olyan egyszerű, mint gondolják?

A darab valamennyi szólista számára különleges feladat mind zenei, mind pedig a színészi megvalósítás tekintetében. Milyen instrukciókkal tudod legjobban segíteni az énekeseket?

Az énekesek gyakran vágynak arra, hogy olyan rendezőkkel találkozzanak, akik a zenés színházon kívülről érkeznek, mert másfajta formanyelvet hoznak. Én nagyon szeretek operaénekesekkel dolgozni, rendkívül nagy teherbírásúak és nyitottak. Az opera önmagában is nagyon abszurd forma, hiszen ha belegondolunk, a szereplők végig énekelnek benne. Ehhez képest a színészi jelenlét szükségszerűen mást követel. Számomra az az igazán izgalmas kihívás, hogy azt a többletet, amit a zene kifejez, ne duplázzuk meg a színpadi játékkal, hanem inkább ellenpontozzuk vagy új helyzetbe emeljük. Tulajdonképpen az érdekel, hogy ezeket a zenei „túlzásokat” valahogy más irányba toljuk el.

A Katonához képest itt másfajta közönséggel kerülsz párbeszédbe. Ez hogyan hat a munkádra?

Éppen ezért tartom fontosnak azt az ambíciót, ami az OPERA művészeti vezetésében megfogalmazódott, hogy az Eiffelben helyet kapjanak kísérletezőbb előadások, és olyan alkotók is, akik nem az operarendezés hagyományos narratívájában nőttek fel. Ebből a szempontból ez a helyszín számomra nagyobb szabadságot jelent. A fejemben egy vagány, fiatalos rendezés körvonalazódik. A Hoffmann esetében voltak, akiknek hiányzott a korhű megközelítés, számomra azonban ezek túlságosan muzeális megoldások lennének. Persze, ha valahova engem hívnak rendezni, akkor valószínűleg számítanak arra, hogy mit képviselek majd.

Fejléckép: Székely Kriszta a Così fan tutte próbáján (fotó/forrás: Magyar Állami Operaház)