- Ha volna névjegykártyád, mi állna rajta?
- Végzettségemet tekintve színész vagyok, munkáim felét mégis a zeneszerzés teszi ki. De hogy röviden válaszoljak, az állna rajta: színész-zeneszerző. Ebben a sorrendben. Ha mottót is fogalmaznom kellene, hirtelen gondban lennék. Alapvetően annyira pepecselős vagyok, akár egy rövid levél megírásával is képes vagyok egész napon át bajlódni.
- A zenés színházi irány tudatos döntés volt?
- Érdekes, mert még gimnáziumban sem volt világos számomra, hogy tudok énekelni. Mindig is foglalkoztam szavalással, színjátszással, de általában azt mondták, Szemenyei maradjon a versmondásnál, és lehetőleg ne énekeljen. Nem tudom, mi lehetett az oka, biztos nem jöttek össze a népdaléneklős versenyek. Ettől függetlenül már egészen kiskoromban foglalkoztam zenével, középiskolában pedig heccből alapítottunk egy fiúbandát és dalokat írtunk. Tehát visszagondolva már korábban is volt affinitásom a zeneszerzéshez, de szó sem volt arról, hogy én ezzel valaha komolyan fogok foglalkozni.
- Mikor jött a váltás?
- Elsőre nem vettek fel az Színház- és Filmművészeti Egyetemre, viszont Kerényi Imre leszerződtetett stúdiósként a Madách Színházba. Borzasztó rossz voltam, nehezen bírom a reggeleket, és gimnáziumban megszoktam, hogy elkéshetek, kimagyarázhatom magam, ezért rendszeresen mentem fel Imréhez raportra. Következő évben aztán úgy értesültem, ő fogja indítani a prózai osztályt, én pedig egészen biztosra vettem, hogy nem fog felvenni. Ezért adtam be inkább a jelentkezésemet operett-musical szakra, de közben annyira nem ismertem a műfajt, hogy a felvételire is nehezen szedtem össze a dalaimat. Gyorsan elkezdtem énekelni tanulni, majd nem sokkal a felvételi előtt kiderült, hogy egy csere miatt a zenés osztályt fogja vinni Kerényi. Én lepődtem meg a legjobban, amikor felvett.
- Amikor itthon zenés színházról beszélünk, az alatt nagyjából három-négy nagyobb intézményt értünk. El tudnád képzelni most magad az egyik ilyen társulatban?
- Korábban szinte az összes nagyobb zenés színházban megfordultam egy-egy szerep erejéig, volt, amelyik szívesen le is szerződtetett volna. Az ajánlat megtisztelő volt, de végül nemet mondtam. Ha másképp döntök, most biztosan több pénzem lenne, és valószínűleg többen is ismernének, de nem próbálhattam volna ki magamat a színház más területein, nem játszanék most prózai főszerepet Kecskeméten, nem dolgoznék együtt Mundruczó Kornéllal, és jó eséllyel nem ülnénk itt és nem beszélgetnénk. Mai fejjel visszagondolva is úgy érzem, hogy jól döntöttem.
- Azt azért ugye tudod, hogy benne vagy a Sztárlexikonban?
- Talán furcsa, de ezzel egyáltalán nem foglalkozom, pedig tudom, hogy fontos lehet. Nem egyszer előfordult már, hogy rendezők a neten talált anyagok miatt hívtak fel, ami persze egy rettenetesen torz képet mutat a pályámról. Például összesen, ha tízszer voltam életemben haknizni, de ha rákeresel a nevemre Youtube-on, az első tíz találat ezeket fogja kidobni. Persze lehetne kérni, hogy szedjék le, de azt hiszem alkalmatlan vagyok rá, hogy folyamatosan a nevem után böngésszek. Facebookról is töröltem magamat. Elfelejtettem visszajelölni az ismerőseimet, erre hirtelen megharagudtak rám.
- Mundruczó Kornél Proton Színházának nemcsak állandó színésze, de zeneszerzője is vagy. Vele hogyan találtatok egymásra?
- Láng Annamarival épp együtt játszottunk a Vígszínházban, amikor szólt, hogy Kornélnak szüksége lenne egy zeneszerzőre az éppen készülő produkciójához. Aztán egy véletlen folytán úgy alakult, hogy bele is kerültem az előadásba, de előtte napokig gondolkodtunk, ki álljon be a szerepbe, mire rájöttünk, hogy egyébként színész is vagyok. A zeneszerzéshez nagyon más agy kell, mint a színészethez, nem is szeretek mind a két minőségemben egyszerre színpadon lenni. Skizofrén helyzet: egyszerre vagyok kint és bent, a zene hatását figyelem zeneszerzőként, de közben szövegem van, énekelnem kell. Ennek ellenére Kornéllal úgy tűnik, jól egymásra tudtunk hangolódni, szereti a zenei világomat, azóta is rendszeresen hív dolgozni. Tetszik neki, ahonnan jöttem, a musicales hátteremet kontrasztba lehet állítani az ő rendezői világával.
- Ha most Kerényi elmenne megnézni a Szégyent, szerinted tetszene neki?
- Már nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, így abban sem vagyok biztos, hogy még ismerem őt. De kíváncsi lennék a véleményére. Remélem, találna benne jót is, rosszat is.
- Az igaz, hogy felvételiztél a Zeneakadémiára?
- Igen, sikeresen. A problémák a felvételim után kezdődtek, amikor kiderült, van már egy diplomám. Az állam akkor tizenkét félévet támogatott, vagyis harmadévtől fizetnem kellett volna a képzésért. Az intézmény viszont nem akart kockáztatni abban, elő tudom-e teremteni ezt az összeget, így visszamondták a felvételimet. Egyébiránt színészként nagy luxus lett volna kihagyni öt évet, mégiscsak az az elsődleges szakmám. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy ne játsszak színpadon.
- Ebben az évadban vetted át a Magyar Színház zenei vezetőjének székét. Itt mennyire sikerült megvalósítani a terveidet?
- Szeptemberben gyakorlatilag már egy kész évadtervet kaptam, így a mostani produkciókba elvileg nem sok beleszólásom volt. Végül úgy alakult, hogy részben az én, részben Göttinger Pál javaslatára mégis be tudunk mutatni tavasszal egy Sondheim-musicalt, a Vadregényt (Into the Woods), amit azelőtt még nem játszottak itthon. A darab dióhéjban azt mutatja be, mi történik a híres mesehősökkel azután, hogy a mese véget ér. Sondheim soha nem egy egyszerű vállalkozás, a zenéje egészen eltér attól, amit mi itthon musical címszó alatt megszoktunk, mégis azt érzem, hogy nagyon erős darab, és a témája, a folytonos elégedetlenség, nagyon aktuális tud lenni ma Magyarországon.
hírlevél
