- Egyáltalán nem, hosszú idő óta ez volt a legkeményebb ünnep. Már hozzászoktam az évek során, hogy én akkor dolgozom, amikor más pihen. Amióta pedig az operett-előadások hétvégenként általában duplán mennek, egy szabad hétvégém sincs. A Koldusopera első néhány előadása után rögtön elkezdtük próbálni a német nyelvű gálaműsort, amelyet 24-én a müncheni Gasteigben adtunk elő. Nálunk ezért rendhagyó módon már 23-án áll a fa, mi akkor gyújtjuk a gyertyát, ehhez már a gyerekem is hozzászokott. 25-én aztán tripla előadás, mert akkor volt a főpróba is, 26-27-én szintén dupla előadás, majd átutaztunk Nürnbergbe. Hazatérésünk után sem a pihenés következett, hiszen még előttünk állt a szilveszter és az új év: szilveszterkor egy rövid műsorral léptünk fel, és a színpadról a nézőkkel együtt köszöntöttük 2011-et. Másnap, 1-jén pedig élő tévéközvetítéssel kiáltottunk BÚÉK-ot a világnak. A szervezetem azt is mondta egy pillanatra, hogy állj: nagyon régen voltam beteg, de most jelzett. Kicsit máshogy éltem az utóbbi időben, mint egy normális ember, de közben meg ez a normális, hiszen sokkal nagyobb probléma lenne, ha nem dolgozhatnék - hiszen akkor nem érezném jól magam.

- Legutóbb a Koldusoperában, Lucyként láthatott a közönség új szerepben. Jó volt a könnyedebb operettek és musicalek után egy kissé rendhagyóbb darabban megmutatni magad?

- Azt hiszem, ez életem legnagyobb élménye. A Koldusopera azért is érdekes, mert zenés színház nem igazán játssza. Inkább prózai színházak szokták műsorra tűzni annak ellenére, hogy Kurt Weill azért beleírta azokat a zenéket, amelyek nem árt, ha úgy szólalnak meg, ahogy az le van írva: ennek az előadásnak ez is előnye. Ez az első olyan szerepem, ahol csak egyszer megyek be a színpadra, és ott kell teljesítenem, felhoznom magam arra a szintre, ahol a többiek már másfél órája léteznek. Béres Attila (a rendező - a szerk.) nagyon jó színészvezető, és ami nagyon fontos, hogy Szinetár Dórával nagyon jól tudtunk együttműködni partnerként. Nagyon érdekes volt, hogy elkezdtem szeretni, hogy nem vagyok végig "happy" a színpadon, hogy másmilyen is tudok lenni - ezt eddig még nem próbáltam.

- Szinetár Dóra úgy nyilatkozott, hogy szerinte ez az előadás egy "igazi prózai színházban" is megállná a helyét. Egyetértesz vele?

 - Igen, azt gondolom, hogy mi semmivel nem vagyunk kevesebbek. Nagyon érdekes, mert mindig úgy érezzük ilyenkor, hogy sokkal nagyobbat kell bizonyítanunk. Holott ha egy prózai színész jön hozzánk, mindig megállapítja, hogy ez itt azért nem olyan egyszerű. Nyilván mi máshogy készülünk, más a légkör, rengeteg dolog van, ami megkülönbözteti a zenés színházat a prózaitól, de amikor felmegy a függöny, ott már nincs olyan nagy különbség. A Koldusopera pedig, azt hiszem, bebizonyította, hogy igenis van helyünk a palettán.

- Sokszor hallok ki némi kisebbségi érzést a zenés színház alkotóinak a hangjából, amikor a prózai színházhoz mérik magukat. Szerinted ez miért van így?

- Nem tudom, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás, hogy ki kezdte ezt el. Nagyon messzire kellene visszamenni ahhoz, hogy ezeket a szálakat kibogozzuk. Bennünk természetesen van egy kisebbségi érzés, de azért, mert tőlük ezt halljuk. (nevet) Talán az fordul elő gyakrabban, hogy egy prózai színész ugrik be egy zenés darabba, az sajnos ritkábban, hogy nekünk is lehetőségünk legyen prózai darabokat játszani. Nekem egyébként a legnagyobb álmom, hogy belekóstoljak ebbe. Persze hangi szempontból biztos nehéz lenne megszoknom, hogy egész este beszélek, másnap viszont eljátszom egy Strauss-darabot, ennek ellenére szívesen megpróbálnám.

- Az Operettszínház idei szlogenje: "Emeljük a tétet". De létezik még egyáltalán ebben a műfajban és ezen a helyszínen kockázat?

- Kockázat minden nap, minden este van, itt minden nap bizonyítani kell. Tulajdonképpen minden este ugyanazt kell hozni, de minden nap megújulva. Olykor becsúszhat egy-egy gikszer, de az, aki aznap este nézi először az előadást, ebből ítél. A néző nagyon kegyetlen tud lenni, és én belebetegszem abba, ha valami nem úgy sikerül. A táncos számok miatt ráadásul rengeteg akrobatika is van az előadásokban, amihez hihetetlen koncentráció, fegyelem és figyelem szükséges. A szlogen egyébként arra is utal, hogy a 14-én bemutatott Gianni Schicchivel és a Mario és a varázslóval az opera is bekerül a repertoárunkba. Ha ezt KERO (Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház igazgatója - a szerk.) kimondta, akkor nekünk kutyakötelességünk emelni a tétet. Olyan nincs, hogy beleülünk a készbe: semmi nincs kész. Mindennap ugyanúgy fel kell tornászni magunkat.

- Viccesen azt szoktuk mondani, hogy mindenki primadonnának születik, csak abból lesz szubrett, aki nem nő meg. Persze mi is tudjuk dobálni a hajtűinket, el tudjuk képzelni, hogy gyönyörű szép hangunk van és vonulunk le a lépcsőn a csodálatos ruhánkban - csak aztán mi orra esünk, mire leérünk. Oszvald Marikára egyébként azt szoktuk mondani, hogy ő egy intézmény, sőt, intézményrendszer. Egyszerűen nincs olyan beszélgetés - akár a turnén éjszaka 2-kor, Münchenben, Japánban vagy épp Budakalászon -, hogy Oszvald Marika szóba ne kerüljön. A vérünkben van! (nevet) Azon sem csodálkoznék, ha vérvételkor Oszvald Marika is csorogna az ereimből. Azt meg lehet tanulni, hogyan kell énekelni, táncolni vagy hogy az ember hogyan tartsa a kezét, de hogy hogyan lehet az energiákat használni, ahhoz azt hiszem, Marikát kell nézni.