A rendkívül ritkán játszott mű, mellyel a nagyközönség legutóbb a MET 2011-es közvetítésén találkozhatott, Romániában országos bemutató volt. Rossini eme utolsó, francia nyelvű vígoperáját 1828-ban mutatták be Párizsban. Adott tehát egy furcsa kevercs: olasz zeneszerző, a bel canto stílus kicsúcsosodása, s mindez francia librettóval egy ízig-vérig francia miliőben. Rossini a darabban elhangzó tizenkét számból hatot korábbi, olasz opera buffájából, A reimsi utazásból vett át, átdolgozott változatuk ugyanakkor csupán utalásszerű: a történetek közti hasonlóságot, lelkiállapotokat hangsúlyozza. Az Ory grófja egy hihetetlenül frivol mű, mely a középkori Franciaországban, a keresztes háborúk idején játszódik. Míg a grófnő férje és úgy általában a város összes férfija messze földön harcol, addig Ory és kísérete a vár körül ólálkodik, különböző furfangokkal próbálják elcsábítani a magukra maradt hölgyeket. A címszereplő az első felvonásban remeteként adna szerelmi feloldozást a sápítozó nőknek, míg a második részben zarándoknőkként, apácaruhában térnek vissza a férfiak. A szenvedély hajtotta Ory nem saját, hanem apródja, Isolier ötleteit használja fel, aki maga is a grófnő szerelmére áhítozik. Az opera pikantériája, hogy az apród nadrágszerep, és a második felvonás végére olyannyira összekuszálódnak a nemi szerepek a különböző ruhacserék által, hogy ahhoz képest a Rózsalovag hasonlóan hatványozottan szerepcserélő Octavianja hétköznapi jelenségként hat. Felmerül persze a kérdés, melyet az előadás előtti rövid felvezetőben Alfred Caron, a francia Rossini-szakértő is fejtegetett, hogy vajon annak idején hogyan engedhették a Királyi Zeneakadémia cenzorai egy efféle, szövegében és látványvilágában is sikamlós mű színpadra állítását.
A kolozsvári előadás egy számítógépes szerepjátékba csöppenti a nézőt - legalábbis a régebbi Windows operációs rendszerből jól ismert, gyorsan mozgó-épülő csövekből álló képernyőkímélő kivetítése és a színes-festett, szétvágott számítógép belsejét idéző vár erre enged következtetni. Aztán megjelennek a hölgyek tarkabarka, meseszerű jelmezükben, a férfiak pedig később színes kábeleken át szívják magukba a bort. Szabó Emese, az előadás rendezője és díszlettervezője elmondta, hogy valóban egyfajta virtuális világra utal a színpadkép, hiszen a hölgyek álomvilágban élnek, a férfiak képviselik a realitást a műben. Természetesen mindez a realitás groteszkké válik a második felvonásban, amikor Ory és kísérői fityulás zarándokhölgyekként térnek vissza. A rendezés remekül bánik a helyzetkomikumokkal, a jól mozgatott, aprólékos gesztusokat alkalmazó énekesekkel együtt él a közönség: több helyen tapssal jutalmazza a jól eltalált színpadi pillanatokat, kacagtató mozzanatokat. Ez a felhőtlen jókedv, előadó és befogadó közti szoros interakció jellemzi az egész előadást, s ez olyasvalami, amit opera esetében igen-igen ritkán él át az ember. Isolier nadrágszerepe kissé átlényegül ebben a felfogásban, mert bár a férfiak jelmezét hordja, a kisminkelt, hosszú hajú apród sokkal inkább férfias nő, mint férfi. A darab végén pedig jön a csavar, az eredeti történettől eltérően ezen az előadáson nem jönnek vissza a férfiak, Ory jelenik meg újra, és ő nyeri el végül Adèle szívét - Isolier pedig csak áll, és mosolyog. Az opera befejezésével nyilvánvalóan szembemenő rendezői ötlet ugyan vitatható, de tökéletesen szervesen illeszkedik a gondosan végigvezetett koncepcióba. A minden hájjal megkent Ory végig a már-már félénken viselkedő Isolier felett áll, így nem csoda, hogy mesterkedéseit végül siker koronázza.
Bardon Tony pedig lubickol Ory szerepében. A nehéz, magas lágét igénylő tenorszólam az opera egyik Achilles-sarka. Mivel az opera büszkesége, hogy produkcióit saját művészeivel - olykor a Kolozsvári Román Opera egy-egy énekesével - kiegészítve állítja színpadra, így hihetetlen szerencse, hogy egy olyan, Rossini operáiban jártas tenort tudhat a magáénak, mint a fiatal nagybányai születésű művész. Tony repertoárján szerepel többek közt a már fentebb említett A reimsi utazás is, így a könnyed és magabiztos hangi megformálás mellett jócskán jutott energiája a szerep bámulatosan mulatságos életre keltésére is. Az est másik hőse (hősnője?) a román mezzoszoprán, Iulia Merca Isolier-je volt. Az első szereposztás apródja telt és átütő, koloratúr mezzója tökéletesen illeszkedett a szerepéhez. Az Adèle grófnőt megformáló Covacinschi Yolanda engem kevésbé győzött meg. A magas lágéban kissé élesnek találtam, az első felvonás tercettjének utolsó hangját pedig nem énekelte ki. A kisebb szerepekben Veress Orsolya Ragonde-ját és Balla Sándor Raimbaud-ját emelném ki.
Az est karmestere a magyarországi közönségnek sem ismeretlen Jankó Zsolt volt. A fiatal, kolozsvári születésű karmester 2010 óta a Budapesti Fesztiválzenekar asszisztens-karmestere, határon innen és túl is számos rangos zenekart dirigál. Pálcája alatt értően, minden finomságát és humorát kidomborítva szólalt meg Rossini muzsikája, míg a kórus remek munkájáért Kulcsár Szabolcs karnagy kezeskedett.
Az előadás utáni rövid köszönőbeszéd után a társulat és a vendégek hajnalig beszélgettek és táncoltak a színház emeletén, mintha csak a való életben folytatódott volna a vígopera. Aki tehát ellátogat Kolozsvárra, az nem csupán egy operatörténeti ritkasággal lesz gazdagabb, de egy egészen inspiráló dalszínházi világba is betekinthet. Érdemes!
hírlevél
