Korábban rendeztél már Verdit, Mozartot, Berliozt és Bartókot is, egyre nagyobb biztonsággal mozogsz a dalszínházi előadások világában. Prózai előadásokkal ellentétben operát rendezni sokkal kötöttebb, ráadásul Puccini különösen kevés mozgásteret hagy. Neked is ez a tapasztalatod?

Az operáknál van egy merev váz, amiből nem tudsz kitörni, és amit követnie kell a rendezésnek. Legfeljebb a megvalósítás módjában és a mikrojátékokban mutatkozik meg némi művészi szabadság. Már az elején kialakult a fejemben egy erős kép arról, mit szeretnék látni a színpadon, bizonyos helyeken például kifejezetten dinamizálni akartam a teret, megbontani a merev kórusműködést. Egy ismert operánál, szerencsés esetben, az alkotók már eleve úgy érkeznek az első próbára, hogy ismerik a dalokat, a szöveget, tudják, mikor kell belépniük, tehát a próbák során már csak irányba kell állítani a színpadi cselekményt, és lényegében elég a finomhangolásra koncentrálni. A mi esetünkben nem így van, hiszen nálunk az énekesek többsége újonnan találkozott a szerepével, most éneklik először, ezért végig kellett menjünk azon az úton, hogy megismerjék az adott karaktert, elmélyüljenek benne, hogy később hitelesen tudják visszaadni azokat a nagy érzelmeket a színpadon, amik ebben az operában megjelennek.

Zeneileg hogyan hatott rád az opera?

Puccini zenéjét elsőre nehezen megfoghatónak találtam, mert azt éreztem, hogy valósággal árad, hullámzik, történetfolyamban komponál, nem pedig kis képekben. Időnként az volt a benyomásom, fontosabb neki a zenei megoldás, mint az adott drámai helyzet kibontása. Természetesen nem szeretnék zenei szakértőként tetszelegni, mert nem ez a szakterületem,

Juronics Tamás a Manon Lescaut olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)

Nem a vízió oldaláról közelítettem, hanem a megoldás felől. Pont azért, mert ennyire hömpölyög a zene, sokkal jobban kell az énekeseknek a szövegtartalmakra koncentrálnia. Egy-egy zenei szekvencián belül olyan sok tartalmi egység van, hogy alig jut lehetőségük végiggondolni, mikor mit mondanak pontosan. Ezért muszáj volt nagyon komolyan kielemezni ezeket a részeket, hogy a megfelelő hangsúllyal vagy gesztussal adják elő a dalokat, különben a néző nem fogja érteni, mi történik színpadon. Ha például a második felvonás nagy duettjére gondolunk, Puccini rendkívül érzékletesen festi elénk a zenével egy szerelmi civakodás színéit, érzelmi hullámait, érezhetően jól ismerte azt, milyen egy nővel veszekedni. Ezt kell ügyesen összekössük a játékkal.

130 éve mutatták be a Manon Lescaut-t, ami egy még régebbi, a 18. században játszódó történetre nyúlik vissza. Ti most az opera keletkezésének idejében, 1893-ban helyeztétek el a színpadi cselekményt. Mire ad lehetőséget ez a döntés?

Ha megnézzük a világ operaszínpadainak Manon-bemutatóit, azt láthatjuk, gyakorta felmerülő kérdés, hogy az eredetileg megírt, barokk korban játszódjon-e a történet. Én ezt problémásnak találtam, előadói és befogadói oldalról is, ugyanis ez a stílustörténeti korszak túlságosan könnyen válik egyfajta stilizációvá, modorrá, affektált viselkedéssé a színpadon, ami távol tartja a nézőt attól, hogy valós érzelmeket tudjon átélni a látottak kapcsán. Zeneileg leginkább a második felvonás utal a korra, ahol megjelenik a menüettbetét és a madrigálkórus, de több vonatkozási pontot nem találni. Többféle rendezői megoldással találkoztam már, volt, aki a második világháború idején helyezte el a történetet, a londoni Royal Opera pedig egyenesen a mába hozta, Kristīne Opolais volt benne Manon, és Jonas Kaufmann des Grieux. Ha viszont teljesen mai, akkor mostani helyzeteket kezdünk el keresni benne, amiből bizonyos elemek, például a kurtizán deportálása túlságosan kilóg vagy megindokolhatatlan. Ezért egy olyan semleges korba próbáltam helyezni a darabot, amire már politikai és társadalmi viszonyok szempontjából sincs rálátásunk. Az általunk választott idősík egyrészt közel áll a zeneszerzőhöz és az opera keletkezésének pillanatához, másrészt nagyon mutatós világ, a nők díszes ruhákban jártak, a férfiak pedig frakkot viseltek. Emellett rendkívül dinamikus korszak volt, ekkor robban be igazán a technikai fejlődés, megjelenik a fotó, a film, az elektromos áram, a repülés, közben pedig a művészet is nagyon burjánzó, nem csoda, hogy aranykorként szokás emlegetni. Ez a párizsi sikk legszebb időszaka, ez indokolja, hogy ebbe a korba helyeztük.

Juronics Tamás a Manon Lescaut olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)

Sokféle szerelmi történetet láthattunk már színpadon, mi jellemzi a Manon Lescaut és des Grieux lovag között kibontakozó románcot?

Amikor Puccini 1893-ban megírta az operát, nagyon különbözött a világ a mostanitól. Más volt például a házasság intézményének elgondolása. Akkoriban az emberek legtöbbször nem érzelmi döntésből házasodtak, hanem vagyoni és társadalmi pozíció alapján.

A műben látunk egy fiatal lányt, akit az apja valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy tizennyolc éves korában zárdába ad. Ekkor kereszteződik az útja egy fiatalemberével, aki épp egy szerelmi csalódáson esett át, de a szerelem lángja még ott lobog benne, és arra vágyik, hogy ezt az érzést megélhesse valakivel. Mondhatni, kapóra jönnek egymásnak, hiszen a lány bármire hajlandó, hogy elkerülje a zárdát. Egy biztos, des Grieux túl hamar lesz szerelmes, Manonnak viszont egyéb szempontokat is figyelembe kell vennie, érthető módon, hiszen egy nőnek mindig fontos a biztonság, legyen szó akár anyagi biztonságról, ami nem egy rossz dolog, egyszerűen csak arról van szó, hogy a jólétet előbbre helyezi minden másnál. Ráadásul az sem biztos, hogy egy szerelem minden pillanatában elviselhető. Az a fajta fiatalkori fellángolás, ami Manon és a lovag között kialakul, sok esetben nagyon bántó, fojtogató és agresszív is tud lenni. Csak hajlamosak vagyunk a veszekedéseket elfelejteni. A második felvonásban, amikor újra találkoznak, egy sor szemrehányást tesznek egymásnak – zeneileg is rendkívüli intenzitás van ebben a jelenetben. Valójában csak a történet végére lesznek teljesen együtt a szerelmesek.

Manon karaktere nagyon összetett, milyen személyiség olvasható ki a döntéseiből?

Manon a kontrasztok figurája, hiszen az egyik pillanatban ezért, a másikban pedig már valami másért lelkesedik. Mindig érzelmi alapon dönt, és mivel nagyon fiatal, még nincs meg a külső rálátása a dolgokra. Ennek ellenére neki is megvan a maga igazsága.

Manont gyakran ábrázolják könnyűvérűnek, felelőtlennek, sőt gonoszkodónak is, amit nem tartok jó megoldásnak. Én szerethetőnek látom őt, a döntéseit pedig indokoltnak, amik nem valamiféle szeszélyességből fakadnak, hanem az adott helyzet értékeléséből. Ugyanez igaz Lescaut-ra, Manon bátyjára is. Nem szeretem, amikor azt mondják róla, hogy eladta a húgát. Kifejezetten rossz gondolatnak tartom. Ha megvizsgáljuk a történet vezetését, kiderül, hogy minden alkalommal a legnagyobb figyelemmel és szeretettel fordul Manon felé, átérezve a helyzetét, és mindig megpróbálja a szerinte jó irányba elmozdítani a dolgokat. Az már más kérdés, hogy ez mennyire sikerül, de később mindig igyekszik korrigálni, mert érzi a húga rezdüléseit. Tehát a szándéka nagyon is gondoskodó, ő az, aki legjobban megérti Manont.

Juronics Tamás a Manon Lescaut olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)

Korábban úgy fogalmaztál egy interjúban, a különböző rendezői munkád során figyelned kell arra, hogy egészen más szavakat ért meg egy színész és egy táncos. Az énekesek esetében mi a stratégiád?

Én azt gondolom, hogy az operaénekesekkel ilyen szempontból könnyen tudok kommunikálni, hiszen a közös nyelvünk a zene. Abban próbálom segíteni őket, hogy az előadói eszköztárukból minél többet előhívhassanak az előadás javára. Elképesztő, mennyi mindenre kell egyszerre odafigyeljenek: a hangra, a ritmusra, a belépésekre, közben pedig nagyon fontos, hogy a játékuk is ugyanilyen értékű legyen. Szerencsére nagyon jó kis csapat állt össze, friss, nyitott szellemiségű társaság, élvezet a velük való közös munka. Rendezőként ez állandó szellemi pörgést jelent,

Ugyanez vonatkozik a karmesterre is: ott ül vele szemben hatvan zenész, akik azzal az energiával fognak játszani, ahogy ő jelen van.

Az előadás egyik karmestere Dobszay Péter, aki az idei évadtól a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója. Hogyan tudjátok segíteni egymás munkáját?

Nagyon fontos az a bizalmi játék, ami a rendező és a karmester között van, hiszen lényegében együtt csináljuk a próbát. Péterrel még ismerkedő szakaszban vagyunk, és a társulattal is most kezd jobban összeszokni. Ő egy magas szakmai tudású, kellemes fiatalember, nagyon jó baráti viszonyban indultunk neki ennek a munkának. A próbákon a maga szempontjaira figyel, neki is megvan a saját ideje a megállásoknál, ahol javítani tudja a hallott részeket. Ha valaki, akkor ő valóban hangról-hangra ismeri a darabot.

Juronics Tamás a Manon Lescaut olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)

A színpadi látványvilág ugyancsak a te ötleted alapján alakult ki, hogyan oldottad meg a négy különböző helyszínen zajló cselekményben rejlő kihívást?

Két verziót is készítettem a díszlettervre, és végül azt valósítjuk meg, amelyre a produkció szűkre szabott költségvetése lehetőséget adott. Egyetlen motívum köré épül a színpadi látvány: egy hatalmas, kanyargó emelkedő tölti be a teret, aminek a végén szakadék tátong. Ennek négy irányba történő elforgatásával oldom meg az egyes színeket, ami hol egy kocsmát idéz, hol egy úri szalon lépcsősorát, hol egy hajó feljáróját, végül pedig, a csúcsponton, a díszlet legtetején énekelnek az énekesek, két és fél méter magasban, mintha egy leszakadt híd előtt állnának, ahonnan nem vezet tovább út. Szimbolikus tér, jól kijátszható, nem beszélve arról, hogy akusztikailag is nagyon előnyös, hiszen állandóan elöl tartja a szereplőket. Közben a háttérben vizuális pluszként vetíteni fogunk, ezt Madarász „Madár” János készíti majd.

Azt nyilatkoztad, a szegedi operabarátok ízlésének megfelel Puccini operája. Hogyan látod, milyen operákkal és színrevitelekkel lehet ma megszólítani a nézőket?

Az egyik legnagyobb hibának azt tartom, ha valaki csak a saját zsenijével foglalkozik, és közben nem veszi figyelembe, kiknek készül az előadás. Nagyon fontos, milyen színházban, milyen közönségnek játszol. Az a tapasztalat, hogy a kosztümös előadásokat, mint amilyen a miénk is lesz, a szegedi operabaráti kör díjazni szokta, jelen esetben találkozik a mi elgondolásunkkal Bianca Imelda Jeremiassal, aki a jelmezeket tervezte. És ami szintén nagyon fontos, hogy valóban követhető legyen a történet, minden elemében képes legyek a nézőket végigvezetni az előadáson, akár csak egy utazáson, és közben ne veszítsék el a fonalat. Ez komoly feladat. Úgy képzelem, nagyon érzelmes lesz az előadás, másfelől pedig igyekszem dinamikusra megcsinálni, hiszen minden pillanatban előre kell gördíteni a történetet, nem merülhet ki pusztán a zenei vagy vokális szépségben. Lesz benne térkomponáltság, és persze nem tudtam megállni azt sem, hogy ne csempésszem bele a táncot is valamilyen módon.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Juronics Tamás (forrás: Szegedi Nemzeti Színház)