"[R]ég elfelejtett népszerű színdarab" - ezzel a figyelemreméltóan ellentmondásos megjelöléssel írta körül a Budapesti Nyári Fesztivál honlapja Fényes Szabolcs, Békeffy (Békeffi) István és Szenes Iván zenés játékát, amelyet 1955 tavaszán a mai Kolibri helyén mutatott be az egykori Vidám Színpad társulata. A "rég elfelejtett" okvetlenül stimmel, a „népszerű" már kevésbé, hiszen a sztárszereposztásban (Kazal, Kabos, Lorán Lenke, Benedek Tibor stb.) színre bocsájtott Szerencsés flótás rövid úton eltűnt a Vidám repertoárjáról (ha másért nem, mert legalább hárman disszidáltak a főbb szereplők közül, a címszereplő Pongrácz Imrével az élen), másutt pedig egészen 2012 nyaráig nem játszották a kórosan önbizalom-hiányos, ám szerencsés fodrász történetét.
"Kortárs operett" - ez már a rendező Vajdai Vilmos és a több felől verbuvált produkciós gárda meghatározása, s a Budapest Bár zenészei által felülről, a díszlet tetejéről támogatott és erősen motivált előadás meg is felel ennek a formulának. Az ötvenes-hatvanas éveket lazán egybemosó, groteszk humorú, sokfelé kikacsintó és végtelenített, faltól falig iróniájában nagyon is mai ez a Szerencsés flótás, ahol a helyfoglalás perceit a zakatolás ismétlődő strófái ("Hegyek között...") töltik ki, ahol Kádár elhíresült 1964-es Nyugati pályaudvari beszédének párszavas részletéből posztmodern betétszám válik, s ahol egymást érik a televíziós és rádiószignálok: a Telesporttól a Ki nyer máig. A bátortalanul szerelmes, s még 100 ezer forintos nyereményét is inkább csak szorongási alapnak tekintő Péter története felismerhető maradt, ám a darab zenéje jócskán változott: több hangsúlyos ponton Fényes Szabolcs korábbi és későbbi szerzeményeivel földúsulva, mely gyakorlat amúgy egyáltalán nem volt idegen a "nincsen szabad hang a zongorán" felismerését őszintén hirdető komponistától.
Lendületes, a kimondható, elénekelhető, eltáncolható és kivetíthető poénokat rogyásig ismételő előadás Vajdai rendezése, a középpontban Fekete Ernő jámboran és az együttérzésünkre számítva felénk-felénk forduló fodrászipari szaktársával. Fekete körül pezseg a gunyorosan jelzésszerű díszletekkel és kellékekkel megrakott színpad, s a népes szereposztásból többen is remek és egyenrangú játszótársainak bizonyulnak. Ujlaki Dénes mint kedélyesen brummogó, totómániás főfodrász, Dankó István mint peckesen feszelgő, másodszerelmes kolléga, s még inkább a türelmetlen kuncsaft és elmeorvos szerepében muzikalitását, fizikai humorát és sokszor kamatoztatott idegalkatát készen hozó Keresztes Tamás, valamint a fodrászatban veszedelmes eleganciájú szerelmi riválisnak ható, ám a II. felvonásban kétkezi pincérként megmutatkozó Detre alakítója, Tasnádi Bence, aki jószerint szédületes gyorsasággal veszi birtokba a clownhumor és a nyílt színi férfibáj teljes eszköztárát.
Hogy ezek után mégis mi baja volt az előadással a kirendelt kritikusnak, azt leginkább talán ezzel a szóval lehetne sommázni: túlhajtás. Majd' minden pillanat a karikatúra felé halad, az előadás csak az öniróniát ismeri, az önmérsékletet nem, s így időnként fárasztónak tetszik az ismétlésekkel sulykolt játék, amelyben néha még Gergye Krisztián szellemesen kimunkált koreográfiája is a gúnyrajz regiszterébe ragad. Szőke, szőke, szőke - vetítik az üres díszletfalra a jelzőt mindannyiszor, midőn Péter szerelmének gesztenyebarna haját emlegeti (Ilonka megformálója, a komoly jelenlétű Kiss Diána Magdolna egyébként tényleg szőke), s a népes produkció, amely „külön köszönetet" is 18 embernek mond a plakáton, seregnyi más ponton sem látszik könnyű szívvel megválni a vélt vagy valós, de már feltétlenül elhasznált poénoktól. A karikírozás ráadásul csakis profi színészeknek való tevékenység, mert kellő színházi rutin nélkül hamar a mélybe zuhan a megjelenítés színvonala, amint erről Behumi Dóri szerepének prózai szakasza, s főként az énekszóban és prózában egyaránt az "ugye hogy milyen idegesítő vagyok?" regiszterét belakó Németh Juci Dizőze is tanúskodhatott augusztus 4-e estéjén. "Színészkedjünk rendesen!" - mondja a második felvonásban a végtelenített édelgésre és viháncos kotkodácsolásra késztetett Vidám lányok (Gergely Katalin, Pálos Hanna) egyike, s mi tagadás, ez óhaj formájában a jelen sorok írójában is megfogant néhányszor az előadás folyamán.
1, 9, 56, 10, 23 - ezeket a számokat játssza a darabbéli flótás, ám hiába próbálkozik Vajdai, a történelem éppúgy nem tud levizitelni a színpadon, mint ahogy nem bírja el a játék a tudattalan rémségeinek és félelmeinek többszöri jelenetét sem. S végezetül haszontalannak tűnt a darabba cselekménykésleltető konferansziét (a plakát kiírása szerint csupán "konferansz") felléptetni, mert a III. Richárd nyitósoraival beköszönő, mozgássérült Fekete Ádám eleve nem kapott elég muníciót hébe-hóba megjelenéseihez. Ami annál is nagyobb kár, hiszen a rokonszenves fiatalember nyilvánvalóan tehetségesebb annál, mint hogy esélyegyenlőségi nevetéssel honoráljuk megszólalásait.
hírlevél
