Szemkápráztató szökőkútshow, tűzakrobaták és egy lángoló ormányú elefánt – az idei évben a Szentmargitbányai Kőfejtőben jócskán megadták a módját szokásos nyári opera-előadásuknak, az Aida páratlanul látványos külsőségek közepette került színre. A visszatérő vendégeknek már ismerősen csenghetett Thaddeus Strassberger rendező neve, hiszen 2021-ben a Turandotot láthattuk tőle, szintén pazar vizuális megoldásokkal – ez volt az a produkció, amelynél a díszlet egészére olyan optikai illúziót keltő mintát festettek, mintha aprólékos domborművek díszítenék azt. Ám míg a Puccini-opera koncepcióját a művész némiképp túlbonyolított szimbólumrendszerre építette, amely a cselekményt nemhogy nem tette érthetőbbé vagy gazdagabbá, de annak korrekt színpadra állítását is akadályozta, ezúttal nem akart túl sokat fogni, a lényegre koncentráló, kisebb pontokon megbicsakló történetmesélés mellett tényleg mindent a lenyűgöző látványelemek uraltak.

A nyári szabadtéri produkcióknál egy kissé mindig falsul hat az a kérdés, hogy a hatásos megoldások mivel járulnak hozzá az előadás művészi mondanivalójához, hiszen ilyenkor maga a forma is tartalommá válik.

és az ingerküszöbünk is különbözik a szokásos év közbeni, zárt színházépületben látott előadásokétól. Így a magam részéről sokkal megengedőbb vagyok a szó szerint folyamatos tűzi-vízi játékkal szemben, mert el kell ismerni, a show tényleg nagyon jól mutatott, változatos volt, lekötötte a figyelmet, ilyen szempontból tehát maximálisan megfelelt az elvárásoknak. Egyetlen esetben éreztem azt, hogy a látványosság éppen ellene dolgozik a mű hangulatának, ez pedig a zárójelenetben történt: az életből a halálba tartó Aida és Radamès lelki útját gyönyörűen szimbolizálta a színpad fölött átsétáló kötéltáncos, ám a gyönyörű piano befejezésbe belesercegő tűzijáték bántóan és hatásvadászan megtörte a pillanatot.

Szökőkútshow az Aidában (Fotó/Forrás: Bánkúti András / Esterházy Magánalapítvány)

Ha azonban mégis maradna kapacitásunk az opera problematikájára, a szereplők kapcsolatára figyelni, hasonlóképpen azt mondhatnánk: egy-két, leginkább a helyszín méreteiből adódó probléma ellenére viszonylag korrekt, a lényegre szorítkozó cselekménymesélésnek lehettünk tanúi. A darab második felében a jelenetek néha valóban lehettek volna kicsit intimebbek, jobban megmutathatták volna a finomabb lelki történéseket, ám ezekből a nagy távolság miatt valószínűleg nem is látszott volna túl sok. (Ilyenkor jöhetünk rá, mennyire igaz, amit Riccardo Frizza karmester nyilatkozott egy koncertszerű produkció kapcsán: az Aida harmadik-negyedik felvonása lényegében kamaraopera.) Az események azonban jól követhetők voltak, kisebb problémát csak a hosszú ki-be jövetelek jelentettek, amelyeknél néha még a színen volt az egyik szereplő, miközben már a másik jelenete kezdődött. Ha nem is most fedezhettük fel a darab mélyrétegeit, aki most kezdett ismerkedni az operával, az bizonyosan pozitív élménnyel távozott.

Az előadást vezénylő Iván López-Reynoso biztonsági játékosnak bizonyult, aminek meg is lett az eredménye,

akkor is, amikor a szólistáknak kellett együtt énekelniük a velük nem is egy térben tartózkodó zenekarral és kórussal. Igaz, így a nagy tuttik helyenként kissé mechanikussá váltak, nélkülözték a romantikus zene érzelmi kilengéseit. Ugyanakkor az olyan finomabb, kisebb együttesekre épülő részekben, mint például az első felvonás templomi jelenete, így is bőséggel akadtak szép pillanatok, ahol a művészi kifejezőerő nem szorult háttérbe a praktikus szempontok mögött.

Radamès (Jorge Puerta) és a lángoló ormányú elefánt (Fotó/Forrás: Esterházy Magánalapítvány)

Egy szabadtéri produkció esetében mindig kérdés, hogyan képes támogatni a hangosítás az énekesek megszólalásait. A szopránoknak általában nem kedvez a helyzet, és érzésem szerint így történt az Aidát éneklő Leah Crocetto esetében is. Magas tartománya ugyan szépen, finoman szólt, ez alapján érthető, miért épp őt választották a szerepre, középhangjai azonban sokszor erőltetettek voltak, és kissé lefelé tendáltak – ezen valószínűleg rontottak a szabadtéri körülmények és az erősítés. Mások viszont előnyükre fordították, hogy nem kellett akkora hangerőt produkálniuk, mint általában. A Radamèst játszó Jorge Puerta például érezhetően nem énekelt teljes vehemenciával, így könnyedebben, puhábban tudott megszólalni, csak a darab vége felé tapasztalhattuk, hogy hajlamos a préselésre. Addig azonban kellemes színű hangja sok örömet szerzett, a Celeste Aida áriában pedig rendkívüli muzikalitással, igen finom árnyalatokat tudta megmutatni.

és maradéktalanul szép pillanatokkal ajándékozta meg a hallgatóságot.

A további szereplők közül mindenképpen ki kell emelni a produkció talán legnagyobb nevét, az utóbbi időben nemcsak Szentmargitbányán, hanem szerencsére már Budapesten is többször megforduló Jongmin Parkot, aki fiatal kora ellenére is különösen szép és kormos basszus hanggal rendelkezik, így énekteljesítménye minden produkciónak javára válik. Gangsoon Kim Amonsaróként tisztességgel helyt állt, a királyt megformáló Ivan Zinoviev viszont kitűnt azzal, milyen egységes, rugalmas hangon, igényes dallamformálással énekelt. A hírnököt alakító Xhoiden Dervishi rövid szerepében is emlékezetes volt szép, fényes tenorhangjával, és kellően misztikusan csengett Melissa Purnell, a főpapnő is.

Örök kérdés, hogyan ítélhetjük meg a kevésbé mély drámát és több szórakozást ígérő, nyári szabadtéri produkciókat. Vajon lejjebb adjuk az igényeinket, ha elfogadjuk, hogy ez az előadási forma se a színészi játék, se a hang tekintetében nem ad lehetőséget finomságokra, vagy épp akkor járunk el helyesen, ha az adott médiumot saját magához mérjük? Aki mindössze azzal az elvárással érkezett a szentmargitbányai Aidára, hogy valami szépet lásson, elégedetten távozhatott.

Fejléckép: Raehann Bryce-Davis mint Amneris (forrás: Esterházy Magánalapítvány)