- Előzménye az operettszínházi Régi nyárnak a tavaly tavasszal Tatabányán bemutatott előadás, amit ugyancsak az ön főszereplésével állítottak színpadra?

- Teljesen más a két előadás. Talán annyi könnyebbség adódott, hogy kevesebb ének korrepetícióra volt szükség, bár nem teljesen ugyanazok a számok szerepelnek a két produkcióban. A tatabányait az operettszínházi színész kollegám, Peller Károly, a mostanit pedig egy fiatal rendező, Szabó Máté állította színpadra. Karcsi verziója hűségesebb volt az operett műfajához, klasszikusabb, a mostani alaposan megbolondítja a szabályokat. A fiatal rendezők mindig félnek az operettől, a széptől. Máshogy közelítenek hozzá: a tradíciók ellen mennek, szeretnék leemelni a piedesztálról, emberközelivé tenni. Mátéval pont ezért volt jó dolgozni: mindent őszintébbé tett. Kevesebb és apróbb színészi eszközökre vezetett rá bennünket. Ezt igényelte a pici szobaszínház is, ahol minden rezzenés látszik. Újdonság volt ez nekem, hiszen ahhoz vagyok szokva, hogy ha a zenekar túloldalán nagyra tárom a karjaimat, azt látják a huszadik sorból is. A kis színpadnak egész más törvényszerűségei vannak.

- Vannak már tapasztalatai az ilyen kis térben való játékról?

- Nemrég belecsöppentem a Lili bárónőbe, Mednyánszky Ági, Náray Erika és Siménfalvy Ágota szerepét most én örököltem meg. Egy pici öregasszonyszerepről van szó; komika a javából, bár nehezen indult a közös életünk, mert korban és figurában nagyon más, mint amiket egyébként játszom. Kirándulásnak jó volt, de maradnék a hódító díva szerepeknél.

- Hogy van a nézők közelségével?

- Ó, remekül. Hozzá vagyok szokva a színházon kívüli, egyéb fellépéseknek köszönhetően. Egy ilyen alkalmával - még kezdő koromban - megesett, hogy megfogták a kezemet, és hosszú perceken keresztül nem akartak visszaengedni a színpadra.

- A régi nyárnak ez a közelség az egyik legnagyobb bája. A kellős közepén ülünk, szinte magunk is részesei vagyunk a történetnek. Miközben ugyanazt a nagyszínpadi díszességet: a nagy jelmezeket, hajakat, sminkeket látjuk - ám érintésnyi távolságból.

-  Azt gondolom, a közönség azért megy be az operettre, hogy szépet lásson: jelmezben, díszletben egyaránt. Ugyanakkor - ahogy említettem - az előadásunk nagyon játékos viszonyt tart fenn a műfajjal. Szinte prózai előadást játszunk, a szerepemet sem primadonnából értelmeztük, hanem prózai oldalról. Szeretnénk megérteni Mária lelkét, mozgatórugóit, döntéseit. A számokat ugyancsak kissé elszínezve, némi fricskával adjuk elő. Bele van rendezve az előadásba az is, hogy időnként kikacsintunk a zongorista felé. Ezt jópofa ötletnek tartom, még egy jelzés arra, hogy ezúttal nem vesszük véresen komolyan a műfajt.

- Egyetért azzal, ahogyan Mária cselekszik a darabban? Küzd azért a férfiért, aki több mint egy évtizede otthagyta.

- Teljes mértékben. Ezt így kell csinálni. Finoman, asszonyi és színésznői praktikákkal szerzi vissza a férfit. Nem is tudom, Békeffi honnan tudott ennyit a női fondorlatokról. Ez fordított helyzet most, hiszen az operettekben a férfiak szoktak küzdeni a nőkért. Mária nem tudott túllépni azon, amikor otthagyta az a férfi, akibe szerelmes volt. Örök sebet kapott. Most törleszt és megvédi a lányát, akinél pont ugyanez a helyzet készül előállni.

- Megtanulhatjuk az operettekből: hogyan kell egy férfit kezelni?

- A húzd meg-ereszd meg minden operett központi témája. Nem vagyok férfi, de gondolom, azok a nők, akik megfőzik az ebédet, és oda is viszik a papucsot a férjüknek, kevésbé izgalmasak számukra. Az a jó, ha időnként odacsípnek nekik. A kegyetlen nők izgalmasabbak, a jók pedig rendszerint mehetnek sírni a sarokba.

- A darabbeli Mária, mint mondja: délelőtt próbál, este játszik, éjjel szerepet tanul. Ilyen még manapság is egy operett-színésznő élete?

- Most pillanatnyilag igen. Egymás között azt mondjuk: a hangunk és a cipőnk mellett járunk, annyira összetorlódtak a feladatok. De ez a jobbik része. Ha valakinek nincs feladata, otthon malmozik, annál rosszabb nincsen. Inkább szedjenek szét, vigyenek mindenfelé, haljak bele a munkába. Az a szebb halál. Valljuk be, egy színésznő életébe nem fér bele úgy a család, ahogy az „normális" lenne. Nem volt az véletlen, hogy régen nem volt a színésznőknek gyerekük. Aztán persze később férjhez mentek a grófhoz, báróhoz vagy pezsgőgyároshoz, és ezzel megszűnt a primadonnaságuk. A magánélet nagyon megsínyli a színházat. Nincs ünnep, nincs betegség. Aki csak fél szívvel adja magát a színháznak, az szerintem nem művész. A színháznak mindig az elsőnek kell lennie. Ám kire marad a többi? 

- Ön hogy kezeli a színházi pálya hullámait, amikor az élet nagyon sűrű vagy nagyon üres?

- Mi, színészek egymás között mindig puffogunk, ilyenkor, olyankor is. Én az évek folyamán megtanultam: csak a jó dolgokra szabad koncentrálni, annak örülni, ami volt. Ami van. És ami ez után jön. Mert igenis jön. Ha engedjük eluralkodni magunkban a rosszat, az elnyomja a lelket, a testet, az énekesnek a torkát. Nem mondom, hogy én nem estem bele néhányszor a keserűségbe, ez mindenkivel előfordul, hiszen a színésznek az a legfontosabb, hogy mindig ki legyen írva a neve a próbatáblára.

- Mivel foglalkozik, amikor színház nélküli időszak van?

- Ha véget ér egy munkás periódus, pár napra felteszem a lábamat otthon, leengedem a redőnyt, nem engedek be senkit, nem veszem fel a telefont. Relaxálok. Nagyon szeretek kirándulni, festegetni, és persze próbálom behozni az elmaradásokat. Úgy, ahogy bárki más: intézem a háztartás dolgait, a csekkeket fizetem be. Most is ott lapulnak a fiókomban. És egyre többet járok más színházakba nézőként, csoda dolgokat fedezek fel, szívok magamba.

- Hogy éli meg egy primadonna, hogy A régi nyárban a szerzők "szülnek neki" egy felnőtt korú lánygyermeket, sőt a Lili bárónőben öregasszonyra maszkírozzák?

- A filmekben úgy kezeli, hogy földhöz vág egy vázát, és napokon keresztül nem szól az igazgatójához. Én ezt egy fokkal jobban élem meg. Örültem, amikor felhívtak, hogy ugorjak be a Lili bárónőbe, de sokat kellett csiszolódnom a szerephez, mert nagyon különbözik attól a szerepkörtől, amit eddig játszottam. Most, több évtizednyi primadonnaság után új utak is elkezdődnek számomra. Új kihívások elé állít, hogy nem minden esetben én viszek végig egy darabot, hanem egy színt kell hozzáadnom a történethez.  A Lili bárónőben egy nagydarab, rózsaszín vénlányt alakítok. Imádok rózsaszín és vénlány is lenni, ez egy remek karakterszerep, szeretem a humorát. Ám kettőnk közt maradjon: még jobban szeretek nagyszínpadon, gyermektelen primadonnaként egy jóképű bonvivánnal huzakodni.

- Egy primadonna hűvös és elérhetetlen. Nem irigyli a táncos, vicces jelenetek után a kollegáktól az azonnali tapsot?

- A szerepkörök, az alfa típusok, a primadonna, bonviván, táncos komikus, szubrett, buffó, rezonőr nem keveredhetnek. Mind egyfajta viselkedéstípust képvisel, ezektől eltérni nem lehet, csak néha, egy-egy mozzanatban.

- Nem ketrec ez?

- Én ezt aranyketrecnek nevezem. Egy primadonnának is el kell veszítenie időnként a szerepkörét, kipróbálni más figurákat is, máskülönben egyhangúvá válik egy idő után. Ezt nem szabad megvárni, lehetőség szerint haladni kell a korral és a szerepekkel is. Amint lehetőség van rá, új ajtókat kell nyitogatni - akár az operett műfaján belül, akár prózai vonalon. Átmenteni a tapasztalatokat.

- Okos stratégiát választott a színház: a musicalsztárokat, Dolhai Attilát, Homonnay Zsoltot szerepeltetik operett-előadásokban is. Ön pedig - a fent említett szerepek mellett - most a musicalben is kalandozik a Rómeó és Júlia Dadájaként.

- Remek dolog, hogy megmutathatjuk magunkat a másik közönségnek is. A musicaleseknek hatalmas rajongótábora van.  Ez az előadás volt az első az újfajta feladataim között, amikor nem csak az volt a lényeg, hogy szép vagyok. Nem is vettem már fel magas sarkú cipőt, örültem neki, hogy végre kicsit csoszoghatok színpadon. Bár bevallom, öltözni még mindig imádok. Egy hetem volt, hogy felkészüljek a szerepre, kettesben dolgoztunk a játékmesterrel, partnerek nélkül egy teremben, majd egyetlen színpadi próba után máris közönség elé álltam. A musicales csapattól is teljesen más impulzusokat kapok.

- Kipróbálná magát a zenés színházon kívül is?

- Természetesen, az itteni feladataim mellett szívesen mennék házon kívül is. Ám ez nem rajtam múlik. Nem tudom magamat ajánlgatni. Ezt nem tanultam meg. Korábban a tévésorozatok ellen voltam, miszerint nem szabad vegyíteni a műfajokat. Amikor megkerestek a Haction című sorozatból, épp ráértem, izgatott a feladat. Elmentem a válogatásra, kiválasztottak. Nagyon jól döntöttem: elégedettséggel töltött el, amikor láttam a végeredményt. Legyőztem a szorongásomat, bebizonyítottam magamnak, hogy meg tudok oldani egy teljesen másfajta feladatot is.

 - A nimbusz miatt nem akart menni? Azért, mert ön az ország első számú primadonnája

- Nem, én nem is szeretném őrizni a skatulyát. Kíváncsi vagyok, ezért vagyok színész.

- Hogyan viszonyul a fiatalabb kolleganőihez, az új primadonnákhoz?

- A fiatalság már önmagában szép, roppant erős fegyver a színpadon.  Az éneklés, a tánc megtanulható, a fortélyok elsajátíthatóak az évek folyamán. Amikor lent ülök a nézőtéren, szeretem nézni a fiatalokat. Rajongok azokért, akik utánam jönnek, nagy örömmel figyelem, hogyan fejlődnek, szárnyalják túl saját magukat. Nagyszerű operettes gárda van itt a színházban. Kár, hogy erre a műfajra most nem jut annyi médiafigyelem.

- Kérnek öntől tanácsokat?

 - Kéretlenül tanácsot adni nem szabad. A külső irányítás a rendező dolga. Ha megkérdeznek, technikai dolgokban tudok segíteni. Hogyan kell leülni egy ruhában, hogyan kell a legyezővel bánni. Én ezeket Németh Marikától tanultam. Egy szép ruha által meg lehet találni akár a szerepet is. Egy jó jelmez rengeteget segít. Ha ügyes a tervezője, csalni is lehet vele, kiemelni az előnyös részeket. A Cigányszerelemben volt egy hatalmas piros kalapom, amit levágtak azért, hogy látszódjon az arcom. Onnantól nem éreztem magam komfortban, a próbák nem a szerepről, hanem a kalapról szóltak nálam. Egy primadonnánál előfordulnak ilyen kérdések.

- Szokott patáliát csapni?

- Egyáltalán nem vagyok hisztis. A régi nyárnál is volt olyan, hogy négy órát álltam a varrodában ruhapróbán. Fontos, hogy minden szempontból én legyek a ruha, hogy azonosulni tudjak azzal, amit viselek. Ha én szépnek érzem magam, a közönség is szépnek fog látni.

- Emlékezetes maradt számomra egy tévéközvetítés: a Szép Helénát adta a televízió, a címszereplőt, az antik világ legszebb nőjét játszotta. Az egyik jelenetben félmeztelenül volt látható. A szünetben sugározott interjúban úgy fogalmazott: minden négyzetcentiméternyi anyagért megküzdött a jelmeztervezővel.

- Tréfásan azt mondhatnám: sokan nőttek fel az emlőimen... Nagyon jól tettem, a mai eszemmel örülök, hogy bevállaltam ezt a merészséget. Primadonna ilyet nem tesz: az elérhetetlen nő csak sejtet. Játék volt ez is a műfajjal. A rendező, Szinetár Miklós megkérdezte: vállalom-e, én igent mondtam. Aztán az első öltözéses próbán rendesen meg is ijedtem. Szokták mondani, milyen nehéz a színésznek a lelki lemeztelenedés. Én állíthatom, színpadon meztelenre levetkőzni ezerszer nehezebb. A fél színház a takarásból nézte a jelenetet, nekem pedig nem volt szívem megkérni őket: egyszer megnézhettek, aztán hagyjatok békén. Nem mondhatom azt sem, hogy ez a szerep nem tette próbára az akkori párkapcsolatomat.

- A primadonna-hagyomány öröklődhet? Egyáltalán, eszébe jutnak a régi klasszikusok: Honthy Hanna, Németh Marika vagy Rökk Marika, amikor színpadra áll?

- Aki mellesleg szegről-végről rokonom. Ez akkor derült ki, amikor egyszer Marica grófnőt játszottunk Rökk Marikával, és eljött a keresztanyám megnézni az előadást. Kiderült, nem is elsősorban miattam, hanem Marika miatt, aki neki volt a keresztanyja. Kevés embert tűrt meg a környezetében. Valószínűleg azért, mert én játszottam az előadásban a primadonnát, szabad bejárásom volt az öltözőjébe. Ott láttam, milyen trükkök léteznek arra, hogy még fiatalabbnak látszódjon egy színésznő. Ezeket természetesen nem árulom el, nem adom ki a rokonomat.

- Lehet tanulni ezt a szerepkört?

- Technikai dolgokat meg lehet tanulni, de véleményem szerint a primadonnaságra születni kell. Megfelelő alkat, egyéniség szükséges hozzá, és persze a hang sem árt. Alkalmasnak kell lenni és megfelelő időben, megfelelő helyen lenni. Szerencsésnek lenni, hogy kiválasszanak. Aztán, ha sikerül százhúsz százalékra teljesíteni a feladatot, el lehet indulni a pályán. Én is a kórusból kerültem ki. Onnan felvételizett mindenki a Színművészetire. Én oratórium énekesnő szerettem volna lenni, a Zeneakadémia mellett beírtam a Színművészeti Főiskolát is. Oda vettek fel, ezzel eldőlt a sorsom.

- Az egész életét az operettre és erre az egyetlen színházra építette. Ennyire hűséges?

- Az Operettszínházban kiélhettem mindazt, ami bennem van, ami én vagyok. Ideális körülmények voltak ehhez: minden meg volt teremtve körülöttem, nekem csak arra kellett koncentrálnom, hogy megtanuljam a szerepet, lepróbáljam a ruhákat, eljátsszam az előadást. Egész nap bent voltam, ha épp akadt egy szabad estém, nem is vágytam más színházba járni. Több hosszútávra szóló megkeresést kaptam Amerikából és Németországból, ám nem vállaltam el őket, nem hagytam el az anyaszínházamat. Csak egy-egy szerepre mentem el, ha kiadtak. Külföldön csak produkcióra szerződtetik a színészeket, én viszont szeretek tartozni valahova. A nemzetköziségre a mostani generáció sokkal inkább alkalmas. 

- Milyen szerepeket tartogat önnek az operett-irodalom? Léteznek szerepek középkorú színésznőknek is a fiatal, hamvas lányok és az idős karakterszerepek között?

- Honthy Hannának kitalálták a grande dame, azaz az érett nagyasszony szerepkörét. Aki még mindig dáma, még mindig szép, de már tele van tapasztalatokkal is. Ilyen szerep a Luxemburg grófjában Madame Fleury, vagy nekem nemrég a Cigányszerelemben Ilona, vagy most Mária a Régi nyárban, aki picit van túl a virágkorán, ugyanakkor teljes birtokában van azoknak a női és színésznői fortélyoknak, amelyekkel egyes esetekben akár a nála fiatalabbakat is ki tudja ütni a nyeregből. Szeretek ilyen karaktert alakítani. Sok gyönyörűséget kaptam, kapok ebben a színházban, és remélem, hogy ezek az érett díva szerepek a későbbiekben is rám találnak majd.