Az Operaház 1884-es megnyitásától kezdve egészen a legutóbbi időkig dolgozott társulati szisztémában, vagyis nem szerepekre, netán évadokra szerződtette művészeit, hanem hosszú távra - egész művészpályák zajlottak le falai között, bensőséges, évtizedeken átívelő kapcsolatot teremtve ezzel nézők és művészek között. A prózai színházakéra emlékeztető működési rendszer elsősorban a művészek összeszokottságában kamatozódott: legendás párosok alakultak ki, akik fél szavakból is megértették egymást, s akiknek előadásain szikrázott a levegő. Ám a hazai közönségkedvencek nevével fémjelzett premierek és repertoár-előadások mellett időről időre megjelentek a (többnyire külföldi) vendégművészek is, hogy más oldalát mutassák meg egy-egy szerepnek. Az egy évadon belül érkező vendégek száma az Operaház elmúlt korszakaiban meglehetősen változó volt, és többnyire az anyagi lehetőségektől függött - azt viszont, hogy honnan érkezzenek a vendégek, sokszor a politika sugallta. Történelmünk ismeretében aligha érhet bárkit meglepetésként, hogy a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején elsősorban olasz és német dominancia volt észlelhető e téren, míg a háború után a rövid Klemperer-korszakot leszámítva majd egy évtizeden át csak a vasfüggöny innenső oldaláról érkezhettek művészek a Sztálin úti deszkákra.

A helyzet nagyjából a hatvanas évektől kezdett rendeződni: ekkortól váltak ismét rendszeressé a nyugati művészek fellépései - s bizony sokszor a legnagyobb nevek tisztelték meg látogatásukkal a Népköztársaság útját vagy a Köztársaság teret (hiszen azt se feledjük: a nagyobb befogadóképesség miatt e fellépések színhelye gyakran az Erkel Színház volt). Felsorolni is nehéz lenne azon nagyságokat, akik ezekben az évtizedekben megfordultak nálunk; a korszak szemtanúi alighanem mind őriznek egy-egy szép emléket valamelyik külföldi kedvencükről. Persze néhány dologban alapvetően különböztek ezek a vendégfellépések a maiaktól. Mindenekelőtt abban, hogy nagyjából a nyolcvanas éveket megelőzően minden előadást magyarul játszott az Operaház - a vendégek viszont természetesen nem magyarul énekeltek: ki a darab eredeti nyelvén, ki pedig (s a szovjet énekesek esetében ez sem volt ritka) saját anyanyelvén illeszkedett be a készen kapott keretekbe. Az így létrejött bábeli nyelvzavar sokszor máig élő, mulatságos anekdotáknak szolgált forrásul (mint például a mindenkori magyar sekrestyések válasza Cavaradossi olaszul elénekelt képáriájára: „Bűnös beszédek, hallgatni is vétek!"). A másik alapvető különbség, hogy míg a régebbi vendégfellépések rendszerint egy-egy alkalomra szóltak, s a szóban forgó művészek kész produkciókba álltak be (ez alól kivételt képeztek a karmesterek, mint Lamberto Gardelli vagy Giuseppe Patané, akik rendszerint maguk tanítottak be egy-egy új produkciót), addig az elmúlt időszakban több operaházi vezetőség is törekedett arra, hogy premiereken léptessen fel vendégeket, alaposan betanult és végigpróbált produkciókban állítva őket a közönség elé. Így volt ez az Élektra 2007-es bemutatóján, ahol Nadine Secundét és Agnes Baltsát, vagy az egy évvel későbbi Fidelio-premieren, ahol Thomas Mosert láthattuk-hallhattuk - de hivatkozhatnánk akár a legutóbbi Falstaff-felújításra is Kiril Manolov cím szereplésével. Ugyanakkor a néhány éve minden tavasszal sok örömet jelentő Májusünnep rendezvénysorozata éppen a klasszikus vendégszereplések hagyományát hivatott feleleveníteni - az esetek többségében sikerrel.

Az idei évad operaházi vendégszereplései a klasszikus szisztéma szerint zajlanak majd: az énekesek kész produkciókba érkeznek, és minden bizonnyal új színekkel gazdagítják a már ismert előadásokat. Mikor ez a cikk készül, elsősorban a német operák kedvelői érezhetik magukat elkényeztetve: október folyamán a Tannhäuser és A rózsalovag is a repertoárban jártas művészek közreműködésével került színre. A Wagner-opera címszerepét éneklő Frank van Aken három éve éppen ezzel a szereppel robbant be a nemzetközi köztudatba, amikor is a megbetegedett Johan Botha helyére ugrott be a bécsi Staatsoper színpadán - a közönség lelkesen üdvözölte az igazi érces Wagner-hangot. Régebbi budapesti fellépéseiből már jól ismerhetjük Alfred Muffot, akit koncertszólistaként és az operaházi Parsifal Gurnemanzaként is üdvözölhettünk már fővárosunkban. Az idén októberben egyik legtöbbet énekelt szerepében, A rózsalovag Ochs bárójaként lépett fel - egyike ez azon szerepeknek, melyeknek kiosztása nemzetközi szinten is sokszor okoz gondot, így a vendég foglalkoztatása több szempontból is indokolt.

S ha már Richard Strauss: a decemberi Salome-előadások Heródesét éneklő Gerhard Siegel egyike az utolsó nagy német karaktertenoroknak, akik néhány mondatos szerepből is végtelen árnyalatokat tudnak elővarázsolni a nevetségességtől a félelmetességig - talán nem vetjük el nagyon a sulykot, ha azt írjuk: Heródesétől nagyon is sokat várunk. Mint ahogy sokat várunk az évad végi Strauss-fesztivál vendég-énekeseitől is, akik jelenlétükkel várhatóan igazi ünneppé avatják az amúgy is különlegesnek ígérkező ciklust. A két hét alatt színre kerülő hat opera sztárjait felsorolni is nehéz lenne, így engedtessék meg, hogy önkényesenemeljek ki két nevet: az Ariadné Naxoszban Zerbinettáját alakító Julia Novikováét, akinek nemzetközi indulása a Magyarországon megrendezett, Plácido Domingo nevével fémjelzett Operalia énekversenyhez kötődik, s akinek karrierje azóta a legnagyobb színpadokon folytatódik; valamint A rózsalovag Ochsaként érkező Kurt Rydlét, aki a darab szempontjából talán legautentikusabb helyen, a Bécsi Állami Operaházban immáron évtizedek óta alakítja a vidéki lovagot.

Az olasz operák kedvelőinek sem lesz okuk panaszra vendégek szempontjából. Érkezik például Leo Nucci, aki tavalyi operaházi debütálása után  ezúttal Nabuccóként lép fel januárban. A lassan élő legendának számító olasz bariton legutóbb általános közönség- és kritikai sikert aratott fellépésével, így nagy várakozás előzi meg visszatérését most és áprilisban is, amikor is új szerepben, A trubadúr Luna grófjaként mutatkozik be.

A Verdi-előadásoknál maradva: vendégjárásos lesz a november 27-i és 30-i Otello is - a címszerepben Marco Bertit, Desdemonaként Krassimira Stoyanovát üdvözölheti majd a budapesti közönség. Mindketten gyakori vendégei a legnagyobb színpadoknak: Berti a Scalából érkezik hozzánk, és Berlinbe utazik tovább, a bolgár énekesnő pedig (akinek nevét a magyar helyesírás szabályai szerint írhatnánk Kraszimira Sztojanovaként is) nem sokkal itteni fellépése előtt a Bécsi Állami Operában énekli Boleyn Annát - egyébként korábbi budapesti fellépésére is a Staatsoper vendégjátékának keretében került sor a Don Giovanni Annájaként.

Akárhányszor jár is „vendég a Háznál", a közönség és a kritika - már csak a hagyományok miatt is - mindig ki tün te tett figyelemmel kíséri teljesítményét. S hogy jogos-e az érdeklődés? Legjobb, ha olvasóink erről személyesen győződnek meg az évad folyamán!