A magyar nézők a Virtuózokból ismerhettek meg téged, most pedig a Budapesti Operettszínház és a Magyar Állami Operaház szólistájaként láthat a közönség. Milyen út vezetett a képernyőről a színpadra?

Már a Virtuózok első évadába hívtak a verseny szervezői, de akkor a tanáraimmal, Cseh Dalmával és Kiss-B. Atillával még úgy döntöttünk, várunk egy kicsit, mert úgy éreztem, még nem tudok eleget. Az út elején voltam. Amikor a negyedik évadban újra megkerestek, jelentkeztem. Ezzel párhuzamosan zajlott egy másik megmérettetés is, a Simándy József Nemzetközi Énekverseny, amin szintén indultam. Nehéz volt felkészülni, de végül mindkettőn első helyezett lettem a korcsoportomban, illetve

Így kerültem a színházhoz, ahol magyarul játszottuk az előadást, de jártunk vele Dubaiban is, ahol németül ment. Közben pedig elvégeztem a Zeneakadémia klasszikus ének alapszakát és operaének mesterszakát.

Ninh Duc Hoang Long a Budapesti Operettszínház évadbejelentő sajtótájékoztatóján (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Játszol operákban és operettekben is. Melyik műfaj áll hozzád közelebb?

Egyelőre még az opera, de remélem, hogy pár év múlva már az operettben is ugyanennyire otthon érzem majd magam. A gyors ritmus és a munkatempó miatt az operettet nehezebb elsajátítani, ráadásul magas szinten kell tudni magyarul és rengeteg a próza. Amikor hét évvel ezelőtt Magyarországra jöttem, még egyáltalán nem beszéltem a nyelvet, csak itt tanultam meg, ezért nehezebb.

Énekelni viszont Vietnámban is tanultál.

Igen, a vietnámi zeneakadémiára jártam, de az ottani oktatás teljesen más, mint a magyar.

Inkább a könnyűzene népszerű, illetve a népzene, és vannak háborús dalaink. Sokan, akik átélték a háborút, még élnek, és az akkor született nótákat a mai napig éneklik. A nyelv miatt ezeket nem lehet klasszikus technikával előadni, de ha olaszul énekel az ember, már könnyebb.

Ha ennyire nincs hagyománya a klasszikus zenének Vietnámban, hogy kerültél kapcsolatba az opera és operett műfajával?

Egyszer véletlenül hallottam egy áriát Pavarottitól, és csodálatosnak találtam, ahogy a tenor énekel, és érdekelt a technikája. A vietnámi zeneakadémián az egyik professzor, aki egyébként Oroszországban is tanult, és népszerű operaénekesnek számít Vietnámban, azt tanácsolta, hogy ha ezzel szeretnék foglalkozni, akkor menjek külföldre tanulni. Így kezdtem el képzési lehetőségeket keresni és így jutottam el ösztöndíjasként Magyarországra.

Az Európában jellemző zenés színház sincs jelen nálatok?

Van ugyan zenés színház, de nagyon eltér a magyartól. Inkább népzenét játszanak, musicalt, operettet egyáltalán nem, mert a nyelvünk nem alkalmas rá. Az operaházunkban évente csupán egy-két alkalommal tartanak operaelőadást, társulatuk pedig nincs. A hagyományos, prózai színházaknál, ahol színművészek dolgoznak, más a helyzet.

Berzsenyi Krisztina jelmezterve (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

Amikor Vietnámban éltem, nem volt esélyem Kínába vagy Japánba utazni, ezért nem is láttam annyira a hasonlóságokat és különbségeket. De amikor idejöttem Magyarországra, és találkoztam japán vagy kínai diákokkal, rájöttem, hogy sok dologban egyezik a kultúránk. Például az európai emberek sokkal bátrabbak és nyitottabb a lelkük, mint az ázsiaiaknak. Mi zárkózottabbak vagyunk. Szu-Csong belépőjében éppen erről van szó: „De hogy itt bent mi fáj, azt nem tudja más” – azt jelenti, hogy bár fáj a szívünk, mégis mosolygunk.

Mennyire tudod a saját kultúrádat Szu-Csong hercegen keresztül megmutatni?

Szu-Csong ugyan egy másik korban élő kínai herceg, de nagyon sok dologban hasonlítunk. Ő is egy olyan ázsiai ember, aki egy európai országban él – az ő esetében ez Ausztria –, és nagyon másnak érzi azt a világot, mint a hazáját. Nekem Magyarország volt az első külföldi ország, ahol jártam, és először furcsának találtam az itteni szokásokat. Nagyon hiányzott a hazám, a családom és a barátaim, pedig a járvány előtt évente haza tudtam menni. Gyakorlatilag itt teljesen újra kellett kezdenem az életem, mert mindenki gyorsabban élt, mint otthon, és ismeretlenek voltak az emberek. A keleti kultúrát nem lehet áthozni Európába, meg kell próbálni valahogy keverni a két világ szokásait. Ez nehéz, de hét év alatt annyira megszoktam az itteni ritmust, hogy ugyan jó vissza-visszamenni, de furcsa lenne már újra Vietnámban élni. Szu-Csongnak is nehéz visszatérnie Kínába.

Szu-Csong európai párt választ magának – ráadásul titokban –, és felmerül a többnejűség kérdése is. Ez mennyire elfogadott a kultúrátokban?

Ebből a szempontból nagyon hasonló a kínai és a vietnámi kultúra, ezért

Régen az, hogy valakinek több felesége volt, vagy hogy megmondták, kit kell elvennie, teljesen elfogadott volt, ma már nem az. Viszont most is előfordul, hogy egy vietnámi európai párt választ magának, Budapesten is több olyan ázsiai embert ismerek, akinek magyar párja van.

Vietnámban is találkozni európai-ázsiai párokkal?

Ott kevésbé látni ilyet, de nem azért, mert ne lenne elfogadott, inkább az az oka, hogy egy európai embernek sokkal nehezebb megszokni a mi kultúránkat, szokásainkat.

Ninh Duc Hoang Long (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

Ebben az előadásban csak Stephen és én vagyunk külföldiek, mindenki más magyar, ennek ellenére nem látok nagy különbséget egy magyar rendező és az ő munkamódszere között. Stephen agyon felkészült, és hagyja, hogy az én kultúrám is megjelenjen a darabban, hiszen Szu-Csong országa olyan, mint Vietnám régen. Ő pedig egy hagyományos operettet szeretne rendezni. Sok szempontból könnyebbség is, hogy Stephen angolul rendez, és le is fordítják, amit mond, mert így két nyelven is hallom az instrukciókat, így pedig egészen biztosan megértem.

Ki segít a magyar szöveg megtanulásában?

A súgóval készülünk, vele dolgozom minden nap körülbelül egy órát, hogy jól menjen a szöveg. Az énekes részek egészen mások, könnyebbek, mint a próza. Mivel nem magyar az anyanyelvem, nagyon kell koncentrálnom, és kétszer-háromszor több energiát beletenni a tanulásba, hogy helyesen mondjam, hiszen ha elrontom a szót, vagy elfelejtem a szöveget, nem tudok hirtelen új mondatot kitalálni helyette. Sokat segít, hogy a mindennapokban, illetve a színházban is a magyart használom, vietnámiul csak otthon vagy a baráti társaságban beszélek, ezért folyamatosan fejlődök.

Nem merült fel, hogy az előadásban vietnámiul szólalj meg?

Volt, aki megkérdezte, nem mondanék-e egy-egy mondatot vietnámiul, de komolyan nem került szóba. Azt hiszem, furcsa is lenne, ha a magyar színpadon úgy kellene megszólalnom. Az Operaházban viszont volt már olyan, hogy azt kérték, néhány prózai részt ne magyarul mondjak, de végül elvetettük, mert nem lehetett volna jól átfordítani. Így ott is maradtunk az eredeti változatnál.

Lehár darabja eltér a hagyományos operettektől, abból a szempontból legalábbis mindenképp, hogy nem boldog végkifejlettel zárul.

Kevés olyan darabban játszottam eddig, ahol gyászolnom kellett, az is főként operákban fordult elő, itt pedig ezzel ér véget a történet. A karakteremből adódóan mindig a vidámabb szerepek találtak meg, János vitéz áriája is ilyen volt.

Ezeket a történeteket, mint például A mosoly országát, lelkileg és technikailag is nehezebbnek érzem, de nagyon igyekszem, hogy a gyászt és a komolyságot hitelesen tudjam átadni.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Ninh Duc Hoang Long A mosoly országa olvasópróbáján (fotó: Lakatos János / Budapesti Operettszínház)