Ha Lipcse középponttal rajzolunk egy száz kilométeres kört, akkor e körben hat operát játszó hely van, többek közt a gerai színház. Ez az a Türingia és Szászország, amely éppen a Tannhäuser drezdai bemutatásával került fel az opera térképére. A geraiakat vezető Matthias Oldag hazánkba is eljutott rendezéseit a kétpólusú színvilág, az egyszerűség, és a remek színészi játék, az érzelmi interakciók pontos kivitelezése, a lélektani szempontból kifogástalan hatás jellemezte. A gerai Woyzeck - a szépemlékű a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál egyik legjobb előadása - tipikus mai német rendezői színház volt: nem mentes a hatásvadász, igaz hatásos színpad elemektől, fénykezeléstől. A kivitelezők számára egyértelműen a darab leglényegének átadása volt fontos, nem pedig a zenei megvalósítás (ámbátor azt sem lehetett kifogásolni).

Wagner a mai német rendezői színház egyik kedvence. Nem is elsősorban a német nyelv és a német mítoszok absztrahálása miatt népszerű, hanem azért, mert ő az, aki a polgári lét egyes problémáit a mítosz általánosabb szintjére tudta emelni, tehát ő az, akinek a drámáit kibontva a mindennapi élet, az itt-lét problémáiról lehet szólni. A mai Wagner-rendezők előszeretettel helyezik a hangsúlyt a lét-feledtségben élő mai polgár életére, és kevéssé hangsúlyossá teszik az öröklét felé mutató jegyeket. Ennek következménye, hogy a díszletekben a mai háztartások, a mai állapotok, a mai mindennapi élet kellékei jelennek meg. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a Müpa Wagner-napjainak aktuális bemutatóján díszletként az intézmény konferencia- és egyéb termeiből felhozott székek szerepelnek, ahogy az sem, hogy Biterolfot (Szüle Tamás) kápónak öltöztették. Ebből a rendezésből nem lett kilúgozva a mitologikus, de ez elsődlegessé e verzióban a főhős polgár vergődése, dilemmái, élet és egyéb hazugságai lettek.

Tannhäuser dalnok: felfoghatnánk akár úgy is, egy mai operasztár, annak minden allűrjével, a sztárlét posványában él, a legszebb nők kegyeiben részesült, alámerült a testiség örömeiben, de szabadulna, és lenne ismét egyszerű, a tavaszi napfény örömeiből is részesülő halandó. Oldag rendezésének központi dilemmája tehát az, hogy elnyerheti-e a szerelem dicsőségét és megváltását az, aki hazugságban, öncsalásban él, becsapja, áltatja partnerét, van-e mentség az önhittségre, a hiúságra, az abból fakadó fokozott szexuális késztetésre, lehet-e békében élni azok után, hogy félreléptünk, és félrelépésünkről egy elszólásunk miatt társunk is tudomást szerzett.

A Wagner-opera válasza - s ez a válasz valóban bele van kódolva a műbe - egyértelmű nem. Nincs megváltás, csak a halállal, nincs és nem lehet megbocsátás. Az elválás az egyetlen járható út, a megcsalás után minden vezeklés hiábavaló, az együttlét siralomvölgy, temető. De ha a Wagner-művet leegyszerűsítjük a házassági belviszályra, mi megy veszendőbe?

Oldagnak legelőször is a színek: akárcsak a Woyzeck, a Tannhäuser is pár szín tartományán belül marad: a dalnokversenyen piros nagyestélyiben megjelenő Vénusz bájos alakja azért is kelt feltűnést, mert a meghatározó szín a fekete: feketék a dalnokszmokingok, a felöltők, a hallgatóságon a kabátok, az erdő képe is feketéllik. Ezért is tündöklik és világít a szerelem istennője. Aki most - és nem csak most, persze, hanem számos rendezésben - a testiség, a nemi öröm megtestesítője, nem csoda hát, hogy a kissé elkapkodottnak tűnő nyitány alatt - melynek scherzója nem volt elég artikulált, és némelykor kissé túl katonásan hangzott - kecses, meztelen női test tájait pásztázta az eseményekben aktívan részt vevő kamera.

A nyitányt követően egy átlátszó, moszkító- vagy baldachinhálónak mondható finoman szövött anyag mögött éli életét Vénusszal hősünk (díszlet, jelmez: Thomas Gruber). A hálóra vetített arcképe mintha azt sugallná, nagyobbnak látszik már önmagánál, mint minden valamirevaló sztár. Mögötte a vágyott, zöldellő erdő, az égbe törő fák, aztán a fátyolt letépi. Otthagyja a vöröslő szerelmi fészket, a franciaágyat, ami a második felvonásban is, amikor már rátalálnak barátai, a szín közepén marad. Remek ötlet, hogy egyikük kissé elbizonytalanodva, kissé vágyakozva tekint a szerelem eme kegyhelyére, mintha bele sem merne gondolni, mily heves csaták folytak azon.

A pásztorfiú az orgonakarzatról zengett, miközben a kísérő klarinétos (egyébként a fiú megjelentését eképpen varázstalanítva) kiült a színpad, a tavasz közepére. Oldag nem egyszer tette mind a kórust, mind a rezeseket a színpadtól távolra, fel, a felső páholyokba, de sajnos mégsem azt az érzést keltették ezek a megszólalók, hogy az Égi szférák zengnek.

Ez a fesztivál összeenged magyar operaénekest és nagy nemzetközi sztárt, és nem egyszer fordult már elő, hogy a mieink fényes diadalt arattak: ezen alkalommal is, mind a Herrmann őrgrófot adó, tisztán éneklő, kevélységet is megmutató éneklő Bretz Gábort, mind a bécsi vendégénekest felülmúló Szabóki Tündét mondhatnónk az előadások legjobbjainak. Szabóki érzékeltette, hogy Erzsébet azért is olyan megindítóan érzékeny és engedékeny a dalnokversenyen - szerelmese lebukása után -, mert parázslik lelkében a szenvedély, és nagyon is jól tudja miért oly vonzó számára a Vénusz ágyában már komoly tapasztalatokat, lepedőakrobatikai jártasságot szerzett dalnok. Mindemellett Szabókit hangjának vivőereje, formálásának tökéletessége, korunk egyik legjobb Erzsébetének lehet mondani. Kettőjükhöz mérhetőnek mutatkozott minden estén Vénusz szerepében a kecses, valóban istennői, a magasabb hangokat is rendkívül tisztán és biztosan kiéneklő Elena Zhidkova.

Matthias Oldag - meglepő, hiszen korábbi rendezései azt bizonyították, hogy az érzelmeket következetesen és érzékletesen ábrázolni képes - nem engedte a szerelmeseket, Erzsébetet és a dalhőst elég közel egymáshoz: csak a kettős végén forrnak össze egy ölelésben, amúgy a színpad két végén bujdokolnak. A "Mit tettél, hol jártál, Henrik?" kérdésnél még úgy néz a megszólított félre, ahogy egy hazugságra készülő férfi, ám később e szerepből kiesni látszik Robert Dean Smith. Oldag a dalnokverseny jelenetében, és a temetőbe helyezett harmadik felvonásban, túlzásokba is esik. Ám a darab ezen részeit úgy oldja meg, hogy az már majdnem elég is az üdvösséghez: rendezésének szürke, komor, szikkadt botja a zárókórussal valóban kivirágzik. Német rendezőnk következetesen ironikus, így tulajdonképpen nem bántó, engem nevetésre ingerelt (már-már a német rendezések parodizálásának is felfogható), hogy Biterolf fasiszta egyenruhát viselt. Ahogy a neves komikusunk, Éless István alteregójának öltöztetett Walter von Vogelweide is (Szappanos Tibor) is inkább csak vicces alak.

Az észt Lauri Vasar eszményi Wolfram, a versenyt nyitó dala csupa nemesség, izzás. Vasar bensőséges líraiságához tulajdonképp nem igazán illett Robert Dean Smith kissé már fakult, minden szépségét nélkülöző hangja. Smith, úgy éreztem, kiénekelte magából a Wagner-szerepeket, kissé már fád, eléggé színtelen hangját átéltséggel, színészi munkával, odaadással kompenzálja. Dalnoka egy kiégett, szarkazmusra is hajló, meghasonlott alak. A harmadik felvonásban lett Smith igazán meggyőző. Mikor a szürkéllő koporsók közt botladozik - akár csak Wolfram lélekkel elénekelt Esthajnalhoz címzett dalát követően a Magyar Rádió Zenekarának fúvósai... A zenekar ebben a Csillag-ária és a főhős megjelenése közti intermezzóban nyújtott csak kifogásolható teljesítményt, egyébként ismét fennen ragyogott, mint a Wolfram által megidézett égitest (külön dicséret illetheti a Walter-áriát kísérő hárfást).

Amiben a Wagner-napokat, előadásokat levezénylő Fischer Ádám különösen kimagasló, az a zene csúcspontokra, csúcsokra felfuttatása. Érzékelhetően nem volt Fischer ellenére, hogy a rendező a temetőben tébolyultan-feldúltan bóklászó főhőssel heroinbelövéshez szükséges szerszámkészletet vetet elő, és Tannhäuser meg is keresi vénáját... Nem volt ellenére, hiszen mindezt egy áriacsúcsponton teszi, akkor, amikor Smith azt énekli éppen (egyébként mély átéltséggel), fehér fények villognak előttem, látomásom van.

Oldag érzékelhetően partitúrából rendez, nem a csupasz szövegből. Vénusz nem csupán a közösülésvágyat testesíti meg nála, de mégis az a nem különösebben zavaró, de erős érzése lehetett a Wagner-napokon több metafizikához szoktatott nézőnek, hogy valamiről lemaradt: ez a rendezés nem bontotta ki a Tannhäuser jelképrendszerét, nem mutatott meg eleget a mitologikusból.