Az elmúlt időszakban két bemutatód is volt a Budapesti Operettszínházban, és bár stílusukban eltérő előadásokról van szó, valami mégis összeköti őket: mindkettő egy prózai színház felől érkező rendező munkája. Látsz különbséget az ő és a zenés színházi rendezők munkamódszere között?
Azelőtt még sosem dolgoztam prózai rendezővel, így kevés viszonyítási alapom van, de azt vettem észre, hogy mind Balázs Zoltán, mind pedig Kiss Csaba sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a próbákat megelőző elemző munkára. A Nine próbaidőszaka például úgy kezdődött, hogy egy hétig csak olvasópróbákat tartottunk, ahol újra és újra végigmentünk a szövegen. Erre szükség is volt, hiszen nagyon nehéz anyagról van szó, és a koncepció bonyolultsága miatt már ezen a ponton pontos zenei tudással kellett rendelkeznünk – ez általában nem megszokott, fokozatosan sajátítjuk el az anyagot. Ennél az előadásnál a covid is közbeszólt, és többször leálltunk: féléves kihagyás után két hét alatt kellett felvennünk a fonalat, ami óriási feladatot jelentett az egész társulat számára.
Füredi Nikolett a Nine-ban (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)
A Nine-t a bemutató után többször játszottátok, azóta azonban megint eltelt fél év. Amikor két előadás között ilyen sok kihagyás van, mennyire kell újratanulni a szerepet?
A mostani bemutatóm, a Veszedelmes viszonyok próbaidőszaka alatt többször eszembe jutott a Nine anyaga, illetve a közeledő dátumok, és egy kicsit meg is ijedtem, mert amikor megpróbáltam végiggondolni a jeleneteket, az első pillanatban azt éreztem, hogy nem tudok semmit. Aztán persze visszajöttek a mondatok, ebben pedig a két rendezőasszisztens, Angyal Márta és Lenchés Márton nagyon sokat segített.
Az is nagy segítség, hogy előadásokat megelőzően díszletben is próbálhattok.
A Nine-ban egész előadás alatt lépcsőkön járkálunk, és nagyon pontosan kell tudni, hogy mikor melyik fokra, illetve melyik lábbal lép az ember,
ezért fontos, hogy így is fel tudjuk eleveníteni a jeleneteket. Ráadásul ebből a szempontból nagyon precíz vagyok, a szövegkönyvembe is mindig pontosan feljegyzem, hogy hova kell állnom, vagy ha rövid idő alatt kell betanulni egy előadást, lerajzolom magamnak a járást, mint egy térképet. Sokkal gyorsabban tudok így tanulni, mintha emlékezetből próbálnám felidézni az instrukciókat.
A színészi játékot mennyiben befolyásolja a díszlet?
A próbafolyamat során sokáig úgy éreztem, hogy hátráltat a sok lépcső, a járások betanulása elveszi a figyelmet arról, hogy a folyamatokra, az érzelmek közvetítésére koncentráljak. Onnantól kezdve azonban, hogy biztonsággal tudtam közlekedni a díszletben, minden mozgás szépen bele tudott épülni a színészi játékba. A Veszedelmes viszonyoknál egészen más volt a helyzet, ott, mivel a nézők között is zajlik a játék, a tér nagysága miatt volt szükség fokozottabb koncentrációra.
A Veszedelmes viszonyok szereplőgárdája (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
Ráadásul a Kálmán Imre Teátrum kis terében abroncsos szoknyákban kell mozognotok.
Igen, de fantasztikus érzés Berzsenyi Krisztina ruháiban játszani! Szerencsére az első pillanattól kezdve lehetőségünk volt fűzőben és olyan ruhában próbálni, ami segített megszokni azt, hogy ezekben a jelmezekben máshogy kell menni vagy lehajolni, de azt is meg kellett tanulnom, hogy hogyan kerüljem ki például a kanapét úgy, hogy az abroncsos szoknyám ne akadjon fenn benne. Németh Anikó Nine-ruhái ilyen szempontból mások, de azok is nagyon egyediek. Minden szólistának több ruhája van, és szereposztásonként is eltérnek egymástól a kosztümök. Az önmagában is óriási feladat, hogy ennyi szereplőre ennyiféle ruhát tervezzen valaki – az általam játszott Claudiának öt külön jelmeze van.
Mindkét előadás próbaidőszakát nehezítette a járványhelyzet, ezért a Veszedelmes viszonyok esetében Kiss Csaba azt a technikát alkalmazta, hogy az egyes jeleneteket felvette, hogy visszanézhessétek. Ez a módszer hogyan hatott ki a munkátokra?
A felvételek mindig nagyon hasznosak, mert egyrészt, ha bármilyen okból nincs lehetőséged részt venni a próbán, tudsz belőle a következő alkalomra készülni, másrészről nagyon tanulságos is, amikor az ember saját magát nézi vissza.
Vannak olyanok, akik nem szeretik ezt a fajta elemzőmunkát, mert folyton elégedetlenek, de közben mégis ad egy támpontot, ami alapján tudunk változtatni, ha szükség van rá.
Az befolyásol, amit a váltótársad csinál?
Sajnos a Veszedelmes viszonyokban nem volt lehetőségem együtt próbálni Katával (Janza Kata a másik szereposztásban szintén Madame de Volanges-t játssza – a szerk.), pedig szeretem megnézni a kollégáimat. Ilyenkor néha előfordul, hogy azt gondolom, ha látom a másikat próbálni, hatással lesz a rám, de valójában szeretem ezt a fajta hatást – ha valami tetszik, nem szégyen azon az úton elindulni, vagy ötletet meríteni belőle. Mindenki magából fogalmaz, ezért – bár bizonyos kereteken belül kell maradni – mindenképpen különbözni fog a játék.
Janza Kata és Füredi Nikolett a Veszedelmes viszonyok sajtótájékoztatóján (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
A Veszedelmes viszonyok Madame de Volanges-a összetett karakter, van egy humoros és van egy drámai, mély oldala. Mit szerettetek volna belőle megmutatni?
A karakter elég nagy ívet jár be a darab során. Szerepe szerint talán a történet legártatlanabb figurájáról van szó annak ellenére is, hogy sok minden történt a múltjában, amiről már csak elmondások alapján értesülünk. Madame de Volanges az első felvonásban még viszonylag naivan áll a körülötte zajló eseményekhez, olyan, mintha egyszerűen nem venné észre, ami a szeme előtt történik. Beleringatja magát egy álomvilágba, és a gondolat, hogy férjhez adja a lányát, mindent felülír. Eltervezi a jövőt, tökéletes esküvőt és életet szán Cécile-nek, és annyira rátelepszik, hogy későn eszmél rá: hazudtak neki. De nemcsak ettől válik drámaivá a története, a második felvonásban egy dalban énekli meg a fájdalmát, amikor megpróbálja megóvni a barátnőjét Valmont vikomttól. Madame de Volanges mindemellett úgy érzi, hogy elvesztette a lányát, ehhez Kovács Adrián írt egy gyönyörű balladát, amiben a nő elmondja, hogy utoljára kiskorában értette Cécile-t, aki most már zárkózottabb, nem mondja el neki az érzéseit. Ezt én is át tudom érezni, a lányom ugyan még kisebb, de már neki is megvannak a saját titkai a barátnőivel.
Anyukaként nehéz dolog, hogy az ember, miközben a gyermeke önállósodik, ki tudjon alakítani egy jó bizalmi viszonyt kettejük között.
Mennyire avatkozhat bele a szülő egy gyerek életébe? Hol van az a határ, amikor már a saját útját kell járnia?
Nagyon nehéz ezt a határt megtalálni, és egyelőre még nem tudom, hogy ha ott tartunk majd, mi fog történni. Csak bízom benne, hogy elég okos leszek hozzá, hogy jól mérjem fel a helyzeteket. Érdekes dolog egyébként – ezt egyszer Janza Kata is elmondta, de saját magamra is igaz –, hogy a szerepeimnek mindig volt valami aktualitása. Akár magánéleti, akár szakmai probléma adódott az életemben, vagy kavargott bennem egy érzés, valahogy vonatkozott az aktuális figurára is. Terápiás jellege is van így egy-egy darabnak, hiszen ilyenkor a saját gondolataimat, fájdalmaimat is megfogalmazom a szerepeimen keresztül.
Említetted, hogy Madame de Volanges nagy ívet jár be a darabban. Viszont, ha az eddigi feldolgozásokat nézzük, ez a figura mintha egy kicsit mindig a háttérben maradna.
A darab megírása során az alkotók ügyeltek rá, hogy a hat szereplő jelenlétét egyensúlyba hozzák, ezért a mi változatunkban valóban nagyobb hangsúlyt kap Madame de Volanges karaktere. Mindenkinek más a feladata a darabban, a szereplők mégis egyenrangúak és kiegészítik egymást.
Ha nagyobb szerepe van az anyának, akár azt a viszonyt is megakadályozhatta volna, ami Cécile és Valmont között szövődött?
Nem feltétlenül, mert Valmont annyira rafinált, hogy egészen biztosan megtalálta volna a módját, hogy a lány közelébe kerüljön. Madame de Volanges egyébként próbál résen lenni, de a férfi semmitől sem riad vissza, hogy megkapja, amit akar, addig forgatja a dolgokat, amíg az ujja köré nem csavar mindenkit.
Ebben a darabban senki sem az, aminek látszik, Merteuil márkiné is hatalmas játékos.
A próbaidőszak során Kiss Csaba mennyire támaszkodott a ti elképzeléseitekre?
Csaba mindig azt mondta, hogy megpróbál belőlünk kiindulni, és ez tényleg így is volt. Hagyta, hogy úgy csináljuk a jelenetet, ahogy gondoljuk, és arra építve szőtte bele a saját elképzeléseit.
Dolhai Attila és Füredi Nikolett a Nine-ban (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)
A Nine-ban egy egészen más típusú karaktert, egy idealizált nőt kell megmutatnod Claudia személyében. Ezt mennyire tudtad magadból felépíteni?
Balázs Zolinak rendkívül konkrét elképzelése volt arról, hogy mit szeretne látni a színpadon, de nem csak ezért volt izgalmas a vele való munka. Az évek során mindenkinek kialakulnak tipikus hangsúlyai, mozdulatai, gesztusai, amiket akár tudat alatt is használ, ezeket a sallangokat Zoli a próbaidőszak alatt megpróbálta leszedni rólunk. Így például
ebben az előadásban egy kicsit másfajta hangot tudok megütni prózában, mint a többi szerepemnél.
A Nine-ban Guido az origó, az a viszonyítási pont, akihez mindenki méri magát, és már a történet elején egyértelmű, hogy egy-egy nő milyen szerepet tölt be a férfi életében. De Claudia oldaláról nézve, milyen céllal létezik ő a történetben?
Claudia Guido által lett az, aki, ő emelte „királynői” szintre, és ez egyfajta kölcsönös szövetség közöttük. A kapcsolat pedig régen mindkettejük előnyére vált, csakhogy Claudiának egy idő után elege lesz abból, hogy mindig tőle várják az ihletet és a csodát. Részéről már nem működik a kapcsolat.
Füredi Nikolett a Nine-ban (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)
Mégis egy pillanatra úgy tűnik, hogy újra egymásra találnak.
Igen, de aztán ki is derül, hogy valójában Luisa az, aki visszahívta Guido mellé, hogy segítsen. Úgy gondolom, hogy Claudia ezt a viszonyt már rég lezárta magában. Ez egy beteljesületlen szerelem, amiben úgy tűnt, hogy Guido az övé, de valójában sosem úgy történtek a dolgok, ahogy a nő szerette volna.
Pont ezért megrázó az a rész, amikor a férfi arra kéri, hogy ne menjen el, mert szereti, Claudia pedig csak annyit mond, hogy „te nem tudod mi az: szeretni”.
Claudiának a férfiból vagy a múzsa-létből lesz elege?
Mindkettőből. Egyrészről rájön, hogy a férfi csak használja, másrészről unja, hogy folyamatosan ugyanazokat a köröket futják. Csak azért kap végül más szerepet a filmben, mert a férfi kétségbeesésében és kényszerből megígéri – csak, hogy maradjon. Ironikus módon éppen a feleség figurája jut neki.
Claudia és Guido kapcsolatában az érintéseknek is fontos szerepe van, csak két-három, a viszony szempontjából jelentős találkozásnál érnek fizikailag is egymáshoz.
Egyrészt Claudia egy vágyott alak, sok szempontból elérhetetlen, másrészt a nő is folyamatosan kitér előle, menekül. A második felvonásban el is hangzik egy dalban, hogy állandóan távolság van közöttük, mert ha Claudia közelebb engedné Guidót, akkor elkezdődne egy olyan játszma, aminek nem lehet jó végkifejlete.
Végül mégis elcsattan egy csók.
Az egy kétségbeesett, utolsó lépés Guido részéről – aki annak ellenére, hogy körberajongják, rendkívül magányos –, hogy újra a hatása alá vonja a nőt. Claudia pofon is vágja, jelezve, hogy ez már a végleges válás. Borzasztóan méltatlan a helyzet, amibe a férfi hozza, ráadásul a feleség szeme láttára. Az egész helyzet annyira arcátlan és felháborító, amit még egy múzsaszerepben élő nő sem visel el.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Füredi Nikolett a Nine-ban (fotó: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
hírlevél
