17 évesen kezdte, popdalokkal, kabaréban, huszonöt évesen már operában szerepelt. Első felesége elvesztése után elvette Angela Gheorghiut, akivel nemcsak marketing-szempontból, hanem – a szakma nagy része szerint – zeneileg is álompárost alkot(ott). Mostanában botrányai híre is eljutott hozzánk – őt ez szemmel láthatólag nem érdekli. Annál inkább fontos számára, hogy Nyetrebko oldalán bármikor képes beugrani Villazón helyett. Alagna szicíliai szülők gyermekeként Franciaországban született. Interjút olaszul, franciául, angolul vagy akár románul is szívesen ad. Budapesti koncertje előtt Mesterházi Gábor beszélgetett vele.

– Ön sok nyelven beszél. Segít ez az éneklésben?

– Természetesen. Számomra nagyon fontos a szöveg. Ha nem értem, hiába vagyok jó zenész. Egy-két német vagy orosz ária kivételével csak olyat énekelek, amit értek is – tehát kihat a repertoárra a nyelvtudásom.

– Önt jelenleg elsősorban opera-tenorként tartják számon. Hogy áll más műfajokkal?

– Noha mostanában valóban főleg operákban játszom, nyitott vagyok mindenre. Mielőtt operaénekessé váltam, popdalokkal foglalkoztam. Nekem az éneklés szenvedély és sokféle műfaj áll hozzám közel.

– Van-e kedvence az operák között?

– Szeretem a zenét – nincs kedvencem, illetve mindig az, amit éppen éneklek.

– Lemezei közül egyik kedvencem a Berlioz-album volt. Mesélne erről?

– Berlioz számomra is nagyon fontos: fantasztikus szerző volt. Nagyon romantikus, nagyon drámai, független, ráadásul hozzám hasonlóan ő is autodidakta. És nagyon jó író. Sajnos nagyon nehéz előadni, így alig játsszák az operáit. Amikor az EMI-hoz kerültem, megkérdezték, szívem szerint mi lenne az első album. A válaszom Berlioz volt. Lehetetlen, mondták – megcsináltam néhány Verdi-, Puccini-albumot, aztán szerencsére jött a Berlioz-évforduló. Ez tehát nekem is fontos lemez... Büszke vagyok rá, úgy érzem, jól is sikerült.

– Ön igazi „self made man”, technikailag, karrierje indulásában egyaránt. Látta ennek előnyét vagy hátrányát?

– Teljesen mindegy, ki honnan jön. A legfontosabb: tanulni, dolgozni. Ha magadat tanítod, sokkal többet kell dolgoznod. Folyton úgy érzed, elkéstél, állandóan sürgeted magad, elégedetlen vagy... Másrészt a zene iránti szenvedélyem nagyon erős, és nagy előny, hogy senki sem vette el a kedvemet az iskolában... Befolyások természetesen értek és folyamatosan érnek. Nekem nem volt tanárom, de sokat tanultam a múlt és a jelen – sőt a jövő! – énekeseitől. Operát énekelni nagyon nehéz. A legtöbbet a kollégáimtól tanulok. Az emberi hang egy csoda: senki sem érti, az orvosok sem. Olyan, mint egy Stradivari – sok minden ötvözete, nem tudni, min múlik, hogy milyen. Egyik nap fantasztikus, de talán egy óra múlva meg kell dolgoznod, hogy ugyanúgy szóljon. A hangszer te magad vagy, ráadásul napról napra öregszel. Naponta azon kell dolgoznod, hogy holnap is olyan légy, amilyen tegnap voltál.

– Meddig lehet ezt sikerrel folytatni?

– Nem tudom. A „hangszer” 40 éves korig nagyon jó. Utána dolgozni kell: okosan, szenvedélyesen, de hideg fejjel, hogy megőrizd a negyven előtti szintet. A tapasztalat persze segít, és az idővel gyarapszik is, de a hang ugyanúgy öregszik, mint egy atléta vagy egy bokszoló.

– Gondolom, ismeri Domingo Trisztánját…

– Hát persze. Gyönyörű. De Domingo és a többiek is negyvenig mentek felfelé – utána kicsit imposztorok vagyunk. Aki negyven fölött is a legjobbak közt marad, az az igazi nagy énekes. Előtte könnyű... Az „csak” tehetség dolga.

– Lenne egy másik udvariatlan kérdésem is. Angela Gheorghiu okozott-e előnyt vagy hátrányt a pályáján?

– Nagyon szerencsések vagyunk. Ritka, hogy egy pár ugyanazon a szinten énekeljen. Tenor és szoprán, azonos repertoár, azonos nívó: 24 óra együttlét, a magánéletben, a színpadon, a stúdióban. Fantasztikus megosztani az élményeidet azzal, akit szeretsz. Sose volt nehéz együtt. Most nehezebb egyedül, nélküle. Ha van öt szabad percem, hívom a Metben, de sokkal jobb együtt utazni, együtt élni át mindent.

– Igen, de a zenében is van üzlet, vannak divatok. Hol ő volt a címlapon, hol ön, állandóan összehasonlítgatták önöket.

– Aki nem ismer, azt gondolja, jókora egóm van. Valójában félénk vagyok, arra gondolok, ne zavarjak… Minden, amit csinálok, harc magammal: bebizonyítani, hogy képes vagyok rá. Nem vagyok karrierista: eredetileg könyvelő voltam, nem is túl jó. Ugyanis mindent a szívemmel csinálok – talán ezért nem érdekel a karrier.

– Lehetséges ez a zenei életben?

– Nekem minden természetesen jön. Minden olyan, mint egy szerelem. Lehetőség – amit sose kértem. Amikor az EMI-szerződést aláírtam, kikötöttem: nem csinálok promóciót. Az engem nem izgat. Mára már persze megszoktam ezeket a fogásokat – mégis: a legfontosabb, hogy kapcsolatot teremtsek az emberekkel. Szívvel, lélekkel, szenvedéllyel. Csak a barátaimmal szeretek dolgozni – a managerem is a barátom. A mostani koncertet is ő szervezte, tökéletesen megbízunk egymásban. Egy jó koncerten mindent kiadok magamból – lehet, hogy utána három napig alig élek, de nekem csak így megy.

– Azért bizonyára vannak álmai…

– Az álmaim is túl szerények. Amikor anyámnak bevallottam, hogy énekelni szeretnék, természetesen tiltakozott, holott akkoriban annyi volt az álmom, hogy öt évig az operakórusban énekeljek. Ahol ma tartok: elképzelhetetlen volt számomra... Messze a legmerészebb álmaim felett élek. Az igazi álmom az, hogy a szeretteimmel legyek: a feleségemmel, a lányommal, barátaimmal... Jó egészség, énekelni, ennyi. Hogy mindig örömmel énekelhessek.

– Hogy viszonyul a pálytársakhoz – itt van például Rolando Villazón: hasonló repertoárral, énektudással…

– Örülök neki. Amikor 28 éves voltam, egyedül voltam a korosztályomból a pályán. Aztán jött José Cura, akkor azt gondoltam: na, végre, nem vagyok egyedül. Marcello Alvareznek és mindenkinek örültem. Tíz éve „a” három tenorhoz (Pavarottihoz, Domingóhoz, Carrerashoz) hasonlítottak mindenkit – ami igazságtalan, hiszen számos remek tenor volt rajtuk kívül is. Ezért is örülök Cura, Villlazón, Florez és a többiek sikerének, mert ez végre igazi új generáció, amely a zene, az opera jövőjének letéteményese. Ráadásul sokkal képzettebbek a marketing területén és hasonló szükséges dolgokban, mint én – de én ennek is örülök.

– Mit csinál, amikor nem énekel?

– Mindig éneklek. Ritkán adódik két nap éneklés nélkül. Tíz évig azt se tudtam, mi a szabadnap. Két éve mentem először szabadságra... Tizenhét évesen lettem profi, a kabaréban, ez ugye nem csekélység… 22 éve éneklek operát, plusz 8 év kabaré, ez harminc. Sok. Amúgy szeretem a könyveket, költészetet – olykor magam is írok. Szeretem a jó filmeket, a sportot, de ha nagyon fáradt vagyok, elég egy óra a természetben, az erdőben, hogy kitisztuljak, regenerálódjak. Általában a természetes dolgokat szeretem. Nekem ez a receptem... És nagyon fontosak a barátok, a kommunikáció. Az igazi barátokkal nagyon gyakran szavak nélkül beszélgetek... Másrészt számomra a profi élet a magánélet.

– Hol van otthon?

– Mindenütt. Tizenhét éves korom óta sose voltam egy helyben huzamosabb iodeig. Nekem húsz nap egy helyen elég.

– Van-e kedvenc koncertterme?

– A koncertterem számomra templom. Nagyon fontos az új közönség, az új helyszín. Meg kell teremteni a kommunikációt, az együttlétet. Nekem ez a fontos, az őszinteség, nem a siker. Nem a marketing, nem a felépített dolgok, hanem a természetes érzelmek. Nem harcolni akarok, hanem adni, kezdetektől ez volt a célom. Nem az, hogy legyőzzek valakit.

– Van-e kedvenc felvétele (úgy értem, a sajátjai között)?

– A Berlioz mellett a Bel canto-album, illetve az utolsó – ezen szicíliai zenét éneklek, ami nagyon a sajátom, a családi gyökereim kötnek ehhez a muzsikához.

– Kedvenc operafelvétele?

– La Rondine, Angelával. Ott valami fantasztikusan sikerült mindkettőnknek. És a Trubadúr. De talán nincs még elég rálátásom. Legalább öt év kell, hogy egyáltalán meg tudjam ítélni. De igazi értékrendet talán csak húsz év múlva fogok látni.