Wagner utolsó operáját (amely tulajdonképpen fennkölt ünnepi színjáték) hangversenyszerű, félig szcenírozott formában láthatta a nagyérdemű. Amilyen keveset ígértek ezek a szavak, olyan sokat adott maga az előadás.
Senki se gondolja azt, hogy Szemerédy Alexandra, Parditka Magdolna (a két rendezőnő) és Fischer Ádám megelégedtek volna egy színpadon ülő zenekarral, a karzaton ácsorgó énekkarral, valamint holmi székeken várakozó énekesekkel.
A zenekar valódi árokban játszott (a színpad egy részét lesüllyesztették), a pódiumra három lépcsősort helyeztek. A díszlet maga a Hangversenyterem volt három karzat-szalagjával, és mintegy koronaként ott magaslott rajta a kékes fényű, misztikus oltár: az orgona.
A színpadkép meghatározó színei a fehér és a fekete voltak. Az első felvonásban két fekete drapéria borította be a színpadon elhelyezett lépcsősorokat – a műsorfüzetben található rendezői jegyzet szerint az őskáoszt szimbolizálva. Az első operarész végén lassan kihúzták az egyiket, így a második felvonásban már a fehér szín is megjelent a fekete mellett: a kétség, az ingadozás, kérdések és döntések jelképeként. A harmadik felvonás színe a fehér volt, ami a böjtöt és a megtisztulást jelenti. A fekete lepel Parsifal nagypénteki visszatérésekor tűnt el végleg a szemünk elől, így sugárzó, már-már földöntúli fény töltötte be a teret.
A szereplők jelmeze (valójában szmoking vagy frakk fehér inggel) is ezt a koncepciót követte: a kevesebb néha több. A jelképek sorát hosszan lehetne folytatni. De talán a legérdekesebb a plakáton is feltűnő fehér hattyútoll volt. Ez egy varázslatos pillanatban a karzatról aláhullva a szent állatot testesítette meg. Vagy ott voltak a különböző színű fények, amelyekkel szintén jó érzékkel bánt a rendezőpáros. Az előadás utolsó pillanatában felröppenő galambot azonban erőltetettnek éreztem.
A két rendezőnő, Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna egy Parsifal-alteregót is beépített az előadásba, talán a vontatottabb pillanatok oldásaként.
Mindezekből már kitűnik, hogy Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna kevés és viszonylag egyszerű eszközt használt, mégis valódi színházi és operaélménnyel ajándékozta meg a közönséget. Úgy látszik, nem a díszletek nagyságán vagy össze-vissza szerelésén, nem a pénz mennyiségén, hanem a csoportosításon múlik egy előadás sikere…
A szólisták világszínvonalon énekeltek. Tisztán, érthetően. Németh Judit (Kundry) színpadi játéka jól ábrázolta, hogy a démoni hősnőből csábító, majd sugárzó, tiszta lény lesz. A két rendezőnő mindezt Kundry jelmezeinek színével is kifejezte: az első felvonásban feketét, a másodikban kívánatos pirosat, az utolsóban ártatlan fehér ruhát kapott. Vokális teljesítménye kimagasló volt: szép tónusú, nagy vivőerejű hangjával mindenkit megérintett.
Christian Franz (Parsifal), mint egy hetyke legény, kigombolt ingben és zakóban lépett színre – a balga. Az első felvonásban inkább csak beszélt, a másodikban beszélve énekelt, hangja a harmadik felvonásban teljesedett ki. S bár én nem szeretem az erős vibratóval éneklő művészeket, tudatosan felépített játékával mégis elvarázsolt.
Matti Salminen (Gurnemanz) alakítása volt a legeszköztelenebb. Sokszor csak a szemüvegét vette le, vagy húzta a lábát járás közben, vagy megállt a színpadon és énekelt. De mindezt úgy tette, hogy a bölcs, megfontolt agg figurája teljesen hiteles volt. Mássalhangzói ropogtak, a szöveget (szokatlan módon…) igen jól lehetett érteni, és nem utolsó sorban tisztán és bőséges hanggal énekelt. Ő volt az időn átderengő időtlenség.
Tomasz Konieczny (Amfortas) alakítása állt hozzám a legközelebb. Szárnyaló, végtelen tartalékokkal rendelkező, erőteljes hangja és hiteles színpadi játéka az esendő és gyarló ember alakját jelenítette meg. Fellépésének csúcspontja az első felvonás „Kegyelmezz! Kegyelmezz!” felkiáltása volt, amikor égő sebbel kellett felmutatnia a Grált. Ezektől a szavaktól nemcsak a falak és a dobhártyák, hanem az emberi szívek is megremegtek.
Günter von Kannen (Klingsor) a második felvonásban kapcsolódott be az eseménybe, rövid, de jelentős szerepben. A lila szín, a kettős árnyék, amely alakja mögé vetült, s zengő hangja maradandó emléket hagyott bennem.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Fischer Ádám keze alatt méltó módon tudott hozzájárulni a nem mindennapi élményhez. Hallhattunk többszörös fortissimókat, és távoli, alig érzékelhető piánókat is. Igaz, néha egy-két fúvós gikszer és hamisság becsúszott, de mindez eltörpül az összteljesítmény mellett. Az énekkar (a Magyar Rádió Énekkara és Gyerekkórusa és a Nemzeti Énekkar) még tovább emelte az est színvonalát.
Fischer Ádám 2007-ben és 2008-ban a Művészetek Palotájával és a Magyar Rádióval közös szervezésben A Ring tetralógiát fogja prezentálni a magyar közönségnek. Kíváncsian várom a folytatást, és azt hogy a wagneri idő ismét térré váljék itt, Budapesten.
hírlevél
