Aki kedveli Franz Schubert műveinek, elsősorban a vokális alkotásoknak a zenei világát, az operáiban sem fog csalódni. A gyönyörű dallamok, a magával ragadó, még az előadás után is fülünkben maradó melódiák ezekben a darabokban is szép számmal előfordulnak. A komponista színpadi művei mégis mérsékelt népszerűségnek örvendenek, viszonylag ritkán nyílik lehetőség a közönség számára, hogy szcenírozva, vagy akár csak koncertszerűen, de élőben találkozhasson velük. Természetesen ezek az operák igen távol állnak a műfaj prototipikusnak számító, 19. századi, olasz képviselőitől,

Ám éppen ezek a vonások adják a darabok sajátos báját, amit a Müpában a Helsinki Barokk Zenekar előadásában színre kerülő Alfonso és Estrellában is felfedezhettünk.

Az opera középkorban játszódó cselekménye klasszikus alaphelyzetre épül, az elüldözött király és a trónbitorló gyermekei szeretnek egymásba. Ám ebből nemhogy tragédia nem lesz, hanem még különösebb probléma sem: a birodalmát vesztett Froila nagylelkűen megbocsát ellenségének, aki maga is gyengéd vonásokkal rendelkezik, lánya elvesztésének a réme hamar beláttatja vele, hogy helyre kell hoznia egykori vétkét. A legtöbb konfliktust talán még a visszautasított kérő, Adolfo okozza, aki fellázad uralkodója ellen, rá viszont a darab soha nem tekint komoly veszélyforrásként, Alfonso hamar le is győzi, de még a kedveséért aggódó Estrella is csatába vonulna ellene. Amilyen szerethetők (és naivan jó szándékaik miatt megmosolyogtatók) a szereplők, olyan édesen andalító a muzsika is.

de aki hallotta már a zeneszerző másik, valamivel gyakrabban színre kerülő operáját, a szintén 1823-as Fierrabrast, az is könnyen felfedezhet kapcsolódásokat.

Arttu Kataja (Adolfo) (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Az operát félig szcenírozott formában láthatta a Müpa közönsége, Vilppu Kiljunen rendező színrevitelében. A színpadot két oldalt egy-egy kifutószerű emelvény foglalta el, az azokat összekötő díszletelemen hátul a kórus tartózkodott, de a szereplőknek is lehetősége nyílt itt közlekedni. Egy nagy vetítővásznon a cselekményhez laza asszociációkkal kapcsolódó képek jelentek meg, a színpadi utasítások eredeti német nyelven, ám magyarul olvashattuk az opera elején megjelenő, meseszerű bevezetőt (a látvány Sampo Pyhälä munkája). A színpadkép másik meghatározó eleme egy középen, a zenekar előtt helyet foglaló asztal volt, melyen egy varrónő egy nagy fehér leplen dolgozott, csak az előadás legvégére derült ki, hogy

A kötéseknek máskülönben is igen fontos szerepük volt a produkcióban, mivel a valamiféle múltbeli teherrel rendelkező szereplők jelmezük részeként kötelekből készült fonatot viseltek, és szintén kötélből készült a király koronája és a cselekményt megfordító nyakék is (a jelmeztervező Elina Ström volt). Ezzel szemben a két ártatlan fiatal fehér inget viselt, habár kissé szabálytalan, asszimetrikus alakút, ezekhez hasonlított a rájuk adott lepel is.

Krešimir Stražanac (Froila) és Patrick Grahl (Alfonso) (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Az előadásban igen jó énekesgárda működött közre, szép hangokat hallhattunk, és a művészek nem túl bonyolult, de szerethető karaktereket jelenítettek meg. A legszínesebb egyéniségnek az Estrellát megformáló Lydia Teuscher bizonyult.

egyáltalán nem esik kétségbe, bárhova is kerüljön, minden helyzetben nagyszerűen feltalálja magát. Az énekesnő igazi modern nőt formált, miközben üde és fényes, habár néha kissé vékony hangon szólaltatta meg Estrella szólamát. Partnere, az Alfonsót éneklő Patrick Grahl igazán szép, lírai tenorhanggal rendelkezik, akinek előadásában mintha egy ragyogó Schubert-dalestet hallottunk volna, olyan jó stílusismerettel, igényes frázisformálással és magával ragadó hangszínnel énekelt.

A Cantemus Vegyeskar (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Szintén remek volt a megtérő Mauregatót éneklő Johannes Weisser, aki a figura vadságát hangjának drámai erejével mutatta meg, ugyanakkor képes volt egészen finom pianókra is, mikor felszínre kerültek a királynak lánya iránti lágyabb érzései. Bár Froila szólama nem egyszerű, az igen magas baritonszólam néha a tenorfekvést közelíti, így sem lehet szemet hunyni afelett, hogy a szerepben Krešimir Stražanac borzasztóan megküzdött bizonyos csúcshangokkal. Kár érte, hiszen az énekes a számára kellemes lágéban örömteli teljesítményt nyújtott, és színpadi jelenléte is rokonszenves volt.

Bár a fiatal művész basszusa nem annyira sötét és telt, mint ami ennél a hangtartománynál ideális lenne, sokoldalú, stabil és kifejező hangja ebben a szerepben is nagyszerűen megmutatkozhatott. A Helsinki Barokk Zenekar, Aapo Häkkinen vezényletével, korhű hangszereken szólaltatta meg a Schubert-művet, ám így is képesek voltak visszaadni azt a dús, telt hangzást, amit a romantikus operákban igazán szeretünk. Hozzájuk csatlakozott a Cantemus Vegyeskar, akik a tőlük megszokott, magas színvonalon muzsikáltak.

Ahogyan hallgattuk az Alfonso és Estrella zenei világát, még a legzordonabb hangvételű áriában is érezhettük, hogy a történetnek csak jó vége lehet, a muzsika minden pillanatán átsugárzott a derű és a hit, hogy az ember inkább hajlamos a jóra, mint a gonoszra. Talán nem ez a fajta cselekménybonyolítás bilincseli le legjobban a közönséget, és az is meglehet, hogy nem Schubert operája adja a leglényeglátóbb képet az emberiségről. De azért nem rossz érzés elképzelni, hogy olyan is lehetne a világ, ahogyan ez a magával ragadó zenemű lefesti.

Fejléckép: Johannes Weisser (Mauregato) és Lydia Teuscher (Estrella) (fotó/forrás: Posztós János / Müpa)