Két egyfelvonásos kortárs operát láthatott a közönség a Liszt Ünnepen az UMZE Kamaraegyüttes és a Forte Társulat előadásában. Nagyon pozitív szándék, hogy az eseménysorozat szervezői megőriztek valamennyit a korábban az évnek ugyanerre az időszakára eső, kortárs művészeti fesztiválokból. Azt pedig el se lehet mondani, melyikre van nagyobb szükség: hogy a mai kiváló magyar szerzők operáit láthassa a közönség (ráadásul újra, hiszen sok mű él meg mindössze egyetlen alkalmat, netán egyetlen szériát), vagy hogy tágíthassuk a látókörünket, és külföldi kortárs szerzők darabjait is megismerhessük. Szerencsére ezen az esten mindkettőre sor került.

Ha egyetlen jellemző vonást kellene kiemelni, ami indokolja Vajda Gergely és George Benjamin operájának egymás mellé helyezését, szokatlan történetmesélésük lenne az,

Ám míg a Fuharosokban egyetlen szereplő idézi fel az eseményeket, és szólaltatja meg saját magát, valamint a többieket, addig az Into the Little Hill esetében nincs körülhatárolva, kit is játszik a két énekesnő, legfeljebb pillanatokra helyezkednek bele egyik vagy másik figura bőrébe, sőt a megnyilatkozásaikat akkor is elidegenítő közbeszólásokkal szakítják meg (pl. “mondja a Miniszter”).

Stílusát, zenei világát és hangulatát tekintve azonban a két mű erősen eltér egymástól. A Fuharosok húsba vágóan kegyetlen és felzaklató darab, az opera talán még jobban, mint Esterházy Péter regénye, színpadon, szereplőkkel megtekintve pedig annál is nagyobb hangsúly kerül az emberi viszonyokra, mindazzal a szeretettel, fájdalommal és kegyetlenséggel, amely miatt olyan felkavaró ez a történet. Ezután a Benjamin-mű – a maga módján szintén elég nyugtalanító – absztrakt szatírája kissé száraznak hatott, mind a cselekményt, mind a zenei anyagot tekintve. Pedig Horváth Csaba rendezése finom utalásokkal összefűzte a két darabot, és valóban, a felnőtt világ mohósága vagy éppen félelmei miatt feláldozott gyermekek motívuma (amit Benedek Mari jelmezei is kiemeltek) kétségtelenül szoros kapocs közöttük.

A Fuharosok színreállításának egyik legnagyobb értéke az volt, hogy a rendező az eredeti darab üres helyeit a karakterek és a viszonyrendszer árnyaltabbá, megérthetőbbé és átérezhetőbbé tétele céljából töltötte ki. Bolondka a nyitójelenetben nem csupán a fuharos kocsiján kuporgott, hanem produkálta magát, már ekkor egyértelmű volt, hogy szeretne olyan fontosnak tűnni, mint az őt lenéző gazdája. Nagyon emlékezetes maradt a pillanat, mikor az Anya elrejtőzött Zsófi szoknyája alatt,

Ennek a jelenetnek a folytatása az egész előadás egyik érzelmi csúcspontja lett, miközben Zsófit odavitte az anyja a fuharosokhoz, ő idézte a szavait, amelyekkel különleges csemegeként kínálta fel („friss, mint a ma szedett eper”). Hangján azonban már érezni lehetett, hogy egyszersmind meg is bocsátott neki.

A visszaemlékező Zsófit az operaénekes Molnár Anna formálta meg. Könnyed, finom hangjával hitelesen és nagyon érzékenyen idézte meg a kislány naivitását, miközben képes volt arra az eltávolító magatartásformára is, amelyet a múltba tekintő pozíció indokolt.

az indokolt fájdalom helyett szenvtelenül mesélte a történteket, mintha nem is vele esett volna meg mindez, mintha megszakadt volna a folytonosság mesélő és szenvedő énje között. Az énekesnő mellett a Forte Társulat tagjai léptek színpadra, Földeáki Nóra alakította az Anyát, a férfiszínészek – Horkay Barnabás, Pallag Márton és Widder Kristóf – egyszerre több karaktert is: a fuharosokat, Bolondkát és a nővéreket, a jelmez kisebb, jelzésértékű változtatásaival elkülönítve. Ezek az eredeti operában csak megidézett karakterek helyenként saját hangot kaptak, az énekszöveg egy-egy részét prózában is elmondták, egy sor erejéig pedig énekeltek is.

A színpadképet két fekete-piros talicska és nagy, fekete labdák uralták ( Kalászi Zoltán és Kiss-Benedek Kristóf tervezte a díszleteket), előbbiek az eredeti történet falusi jellegét, valamint a dominanciaviszonyokat éreztették (talicskában állni/ülni egyértelműen alárendelt helyzetet jelentett), utóbbiak viszont ennél sokrétűbb jelentést képviseltek. Egyes helyzetekben a szexualitáshoz kapcsolódtak –

Máskor az Anyával összefüggésben a nőiséget, a gyermekszülést képviselték, de praktikus funkciókat is betöltöttek: a fuharosok szekerének mozgását mutatták vagy a két szereplő közötti kapcsolat képlékenységét. Az előadás egyik leghumorosabb jelenete a grófnénál tett látogatás volt, a zenéből élesen kiváló Haydn-allúzió közben a szereplők ezekkel a kellékekkel jártak el egy 18. századi táncot.

Benedek Mari jelmezei egyszerre jellemezték a figurákat és a köztük lévő viszonyrendszert. Az Anya ruhája elsősorban alakjának komikus vonásait emelte ki, ahogyan a zenében is egy nagyon torz motívum társul az ő alakjához. A fuharosok munkaruhát viseltek, és csak egy fejkendő, valamint a kesztyűjük színének változása alakította át őket a nővérekké. A látványt uraló négy színből (piros, kék, fekete, fehér) a piros inkább a nőkhöz, a kék inkább a férfiakhoz kapcsolódott, de egyik sem kizárólagosan. Zsófi pedig fehérben volt, ahogyan a szöveg is mondja, ám ennél is többet jelent, hogy ünneplője menyasszonyi ruhának tűnt.

A rendezés nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy milyen szituációból tekint vissza a történtekre, a ruha arra is utalhat, hogy valamilyen tisztességes asszonyi szituáció felé törekedve próbálja feldolgozni a gyermekkori traumát.

A Fuharosok végén öt egyszerű, stilizált ábrát mutató, emberméretű kártya állt Zsófi mögött a színen. Ezeknek a jelentése nyitott kérdés maradt, ám mindegyik motívum valamilyen módon az ember alapszükségleteivel függött össze (például az ágy). Az Into the Little Hill nyitóképében ugyanezek a kártyák látszottak, ám háttal a közönségnek, csak a rajtuk átvilágító fénytől lehetett egy rövid ideig kivenni a színükön lévő mintát.

Bár George Benjamin operájában a két szereplő több karaktert is megszólaltatott, mindkettejük esetében kettő volt kiemelten fontos: a mezzoszopránnál a Miniszter és annak felesége, a szopránnál pedig az Idegen és a Miniszter gyermeke. A korrupt, megalkuvó, csak a látszat fenntartására törekvő Miniszter, a populista politikus prototípusa, a darab legösszetettebb karaktere. Károlyi Katalin hátborzongatóan formálta meg, ahogyan a műmosoly egyre jobban a férfi arcára fagyott, és a groteszk figurát végül saját nagyravágyása gyűrte maga alá. Ebben a darabban is apró jelzések utaltak a karakterváltásokra,

A másik szólista Esther-Elisabeth Rispens szoprán volt, aki magabiztosan szólaltatta meg szólamának helyenként igen szélsőséges effektjeit. Ő is fehér ruhát viselt, mint Zsófi a Fuharosokban, de egyszerűbbet, hiszen sokkal fiatalabb gyermekszereplőt formált meg. Két további figura volt még a színen, Horkay Barnabás és Widder Kristóf, a rajtuk lévő szőrös papucs utalt arra, hogy ők lehetnek a darabban kártevőként aposztrofált patkányok,

Az előadáson az UMZE Kamaraegyüttes működött közre Vajda Gergely vezényletével, a zenekar a daraboknak mind az érzéki-hangulati, mind a mélyebb összefüggéseket megmutató, elsősorban az intellektusra ható vonásait érvényesülni engedte, még ha nem is egyenlő mértékben: a Fuharosokban inkább az előbbi, a Benjamin-operában az utóbbi felé billent a mérleg. A zeneszerző-karmester sziklaszilárdan tartotta kézben a zenei folyamatokat, ami – figyelembe véve a színpadon zajló folyamatok összetettségét és azt, hogy az énekeseknek sokszor bonyolult mozgásokat is végre kellett hajtaniuk – különösen nagy elismerést érdemel.

A kortárs operák esetében megszokhattuk, hogy gyakran nagyon súlyos, húsbavágó témákkal foglalkoznak. Ezeknek a műveknek az időbeli közelségből fakadóan lehetőségük nyílik a jelent közvetlenül érintő, aktuális témákat feldolgozni, jó esetben a puszta leképezésen túl, az általános emberi jellemzőkkel összekapcsolva, értő módon reflektálni azokra. Miközben nagyon mainak éreztük Vajda Gergely és George Benjamin operájában az emberek, különösen a gyermekek kihasználásának problematikáját,

Fejléckép: Fuharosok (fotó: Kállai-Tóth Anett / Müpa)