Székelyföldön nőtt fel, és ezt mindig büszkén el is mondja magáról.
Az a kérdés, hogy miért ilyen jó, amit ott kaptam, és miért mondom el mindenhol? Miért vagyok rá büszke? Mert egy értelmiségi, de egyszerű szülőkhöz született gyereknek Székelyföld természetközeli, varázslatos hely. Minden egyes nagy operai karakterrel találkoztam a székelyek között. De gyerekkoromban nem értettem, hogy mit jelent, hogy mi nem Magyarországon élünk. Hiszen mindenhol magyar beszédet hallottam magam körül! (Ma már ez egy kicsit máshogy van, de hát változnak az idők.) Mindig láttam magam körül a keserűséget, de a virtust is. A székely emberekre jellemző, hogy akármi van, boldogulnak, és példaértékű, ahogy a magyarságukat megélik.
Szívósabbá tette, hogy székely?
A székelyeknek tartásuk kellett legyen, hogy székelyek tudjunk maradni. Van ez az édes szeretet a hazád iránt, ami néha keserű, néha métely, mert nem lehetsz Magyarország része. De ott vannak az erdők… Tudja, minek a jelképe az erdő? A családé. Sok gyerek ma fél az erdőtől, és szerintem ez sok mindent elárul. Az erdő fantasztikus ökoszisztéma szerint működik, a lényege, ami a székelyeknek is, hogy maradjanak fenn.
Ebben a borzasztó világban irtják az erdőket, de a székely erdőket nem is kell telepíteni, az csak nő, mert megvan benne ez a hatalmas erő, hogy ragaszkodnak, erősödnek. Na, ilyenek a székelyek is.
Molnár Levente (Fotó/Forrás: Zólyomi Norbert)
Hatalmas szenvedéllyel beszél erről. Mit jelent Önnek, hogy Csíksomlyón mutatkozik be az új Bánk bán előadás?
Jövőre 2020-at írunk, és megemlékezünk a száz évvel ezelőtti Trianonról, büszkén és tisztességgel meg kell mutatni a feltámadás, a szeretet, az összefogás lehetőségét a magyarságban. És ha már emlékezünk, emlékezzünk meg a legnagyobb szakrális helyünkön, Csíksomlyón a magyar operák királyával, Erkel Ferenc Bánk bánjával. Sok mindenkit megkerestem, és a Coopera producere, Dr. Vadász Dániel tárt szívvel fogadta azt a tervet, hogy egy monumentális produkcióban mutassuk be az operát. A New York-i sikeres bemutató után, úgy vélem, erre fel vagyunk jogosítva. A jövő generációi számon fogja tartani, hogyan emlékeztünk az emlékévben. Megtisztelő, hogy a produkciónak művészeti vezetője is lehetek, és egy kicsit az én álmom is benne van a megvalósulásban.
Milyen volt Amerikában bemutatni a Bánk bánt? Úgy véli az ember, ez a mű hozzánk, magyarokhoz szól igazán.
Klasszis zenéről van szó, az operarajongók mindenhol szeretni fogják. Én inkább azon csodálkozom, hogy eddig nem hódította meg a világot, de úgy tűnik, hogy egy kicsit segíteni kell neki.
Kesselyák Gergelytől megtudtuk, hogy az új Bánk bán nem az általában játszott Oláh-Nádasdy-verzió lesz.
Viszont sok mindent megtartunk Nádasdy verziójából.
Tehát nem kifejezetten cél, hogy az 1861-es ősbemutatón hallott opera szólaljon meg?
Nem, nem, hanem a legjobb változatot szeretnénk eljátszani.
Milyen Vidnyánszky Attilával dolgozni?
Ő egy klasszis, egy igazi nagy formátumú ember, akire büszkék lehetünk, hogy egy korban élünk vele. Egyetlen színházi embernek sincsen olyan víziója, olyan szíve, mint Vidnyánszky Attilának. Benne megtestesül a becsület, a hazaszeretet, a színháznak a legnagyobb magassága és a legkeményebb drámaisága, a csoda, a varázslat. Meghat az a tisztelet, ahogy hozzányúl egy jelenethez, mert szereti, amit csinál és tündököl. Sajnos nem láthattam eddig, hogy úgy volt lehetősége alkotni, ahogy szeretett volna, de majd most.
Sokan bírálják Vidnyánszkyt mostanában.
Persze, a jókat, a nagyokat mindig kritizálják.
Biberachként debütált. Már akkor is Bánk szerepére kacsintgatott?
Nem. Én annak is örültem, hogy lyuk van a fenekemen, és operában énekelhetek. Biberach egy nagyszerű szerep, erős karakter, és lám, lám, a kis Biberach hova jutott.
Ezzel az operával nem lehet akárhogy kiállni, büszkének kell lennünk, hogy halhatatlan múltunk és egekbe mászó jövőnk van. Magyarnak lenni virtus.
Az, hogy ma Magyarország felkerült a világtérképre, szép dolog, és ha nem is minden tökéletes, Magyarországon a tehetségnek látszania kell. Meg kell mutatni a tehetséget, nagy volumenű dolgokat kell létrehozni. A magyarok éhesek a sikerre, ezért együtt kell lennünk, egyet kell gondolnunk. Amikor a csíksomlyói búcsún több százezer ember van együtt, és imádkozunk, akkor vagyunk a leghangosabbak, akkor vagyunk sikeresek.
Molnár Levente (Fotó/Forrás: Nász Nikolett / Co-Opera)
Az operában Bánk családja és élete széthullik a hazáért folytatott küzdelem alatt. Mit üzen Önnek ez a történet?
Bánk a tartást, a nemességet, az igazságvágyat, a tenni akarást testesíti meg. Ma sok magyar csak beszél, de nem tesz semmit. Elegem van azokból, akik csak verik a mellüket, de ha valami történik, nem tesznek semmit.
Nem mindig van jó hírünk a világban, sokan ismételgetik ilyenkor, hogy „szégyellik, hogy magyarok”. Mit gondol erről?
Nekem is kellemetlen volt, amikor San Franciscóban három fekete színpadi partneremmel szóba került az itthoni Porgy-ügy. Ebben az esetben meg kell mutatni, mit jelenti az igazi magyarság. Elmondtam nekik, hogy nem minden magyar gondolkodik úgy [mint az Operaház vezetősége a Porgy-ügyről – a szerk.], ők pedig a végén azt mondták: na, ilyen egy igazi magyar, így képzelünk el egy igazi magyart. Az embernek ne legyen elege a magyarságból, ne arra fogja, hogy mi van a politikában.
Ha a saját szerencséd kovácsa vagy, eszedbe sem fog jutni, hogy elégedetlenkedj. Soha az életemben nem pottyant semmi az ölembe.
A New York-i Metropolitanben, a londoni Covent Gardenben, a berlini Deutsche Operben, a bécsi Staatsoperben egyaránt fellépett. Tapasztalt irigységet a kollégáktól?
Nem foglalkoztam ezekkel. Nem konkurálok, és az sem érdekel, ha más ezt teszi.
Hogy látja az opera műfajának helyzetét itthon?
Mindenki azt hiszi, hogy az operát temetni kell, de szerintem minden ember eltalál az operához – így vagy úgy. Ez olyan, mint a víz, minden ember találkozik a vízzel. De nem díszes reklámokat, plakátokat kell csinálni, hanem jó előadásokat, elragadó, karizmatikus énekesekkel. Akik tudják, mi a dolguk. Nincs jó helyzetben itthon az operajátszás, de lesz feltámadás. Amikor a régi, ártó gólemek, akik a haldokló operajátszás koronázatlan királyainak és királynőinek vélik magukat, végre eltűnnek, színre léphet az a generáció, akik tudják majd, mit kell csinálni.
Hiányoznak a karizmatikus énekesek?
Mert a vezetők azokat szeretik, akik csak bólogatnak.
Mi kell ahhoz, hogy jól érezze magát a színpadon?
Támogatás. Ha nem olyan az operaház vezetősége, a korrepetitor, a karmester, a súgó, a díszlet, ha nincs jó színház, akkor nehéz csodát művelni.
Az énekes van a középpontban?
A közönségnek a művészet, a művészek az elsők, egy olyan operaházról álmodok, amelyben ezt a vezetőség is így gondolja.
San Franciscóban, ahol a közelmúltban énekelt, kitiltották az operaházból Plácido Domingót, miután zaklatással vádolták. Mi a véleménye Domingo nyugati mellőzéséről?
Ha Domingo valahol megjelenik, mindenkit levesz a lábáról. Még én sem tudom a tekintetem levenni róla, csak azt lesem, hogy mikor tudnék egy jó kérdést feltenni,hogy tanuljak tőle. Domingo a legnagyobb mester. A mai világban nagy keskeny mezsgyén jár, hogy mi az udvarlás és mi nem. Valamiért úgy érzem, Domingóért tűzbe tenném a kezem. Igazi úriember. Néhány tehetségtelen hölgy úgy próbál hírnevet szerezni, hogy vékony lándzsával megy neki ennek az ősmamutnak. Én az őszinteséget láttam Domingo szemében, amikor azt mondta: „Gyerekek, én nem értem ezt az egészet.” Láttam rajta, hogy őszinte.
Önt mi vonzza ennyire az operaműfajban?
Nem lettem matematikus, sportolónak készültem, de amikor kiderült, hogy jó hangom van, abbahagytam a bokszot, a cselgáncsot, és a zene kezdett foglalkoztatni.
Az operában minden művészeti ág összekapcsolódik: a színház, a zene, a költészet. Ez a legprofesszionálisabb műfaj, a legnagyobb precizitást kívánja, de a legnagyobb alázatot adja cserébe.
Sóhajtozni szoktak azon, hogy miért nem fütyülik ma már az operadallamokat az utcán, mint Mozart, Verdi idejében. Nekem viszont úgy tűnik, magára a zenére nem figyelünk igazán.
A zene ott van mindenki fülében, a telefonján, a tévében, a rádióban. Száz évvel ezelőtt mulatságba vagy templomba kellett menni, hogy zenét halljál. A zene elszabadult, főleg az, amiről csak ímmel-ámmal mondhatjuk, hogy zene. Pedig nem hiába mondják, hogy a zene Isten nyelve.
Sok zenét hallgat?
Persze.
Vannak emberek, akik tudják, hogyan kell olvasni a Bibliát, én tudom, hogyan kell zenét hallgatni.
Úgy érdemes, ha az ember megadja a módját. Ha az ember reggel felkel, megissza a kávéját, a kezébe vesz egy operakalauzt, megnézi, miről szól az az opera, amit meg fog nézni, kikeresi, kik énekelnek benne, akkor este el fogja varázsolni az előadás. Akkor gazdagabb lesz minden milliárdosnál, hatalmasabb minden királynál. Ellenben a mai emberek egy olcsó kocsmában bealapoznak, aztán a diszkóban rázzák a fejüket hajnalig, és két napig betegek a másnaposságtól. Néztem ezt a futballmeccset a Puskás Arénából. Wales-Magyarország, elvesztettük.Megmondom, mit kell ilyenkor csinálni. Ha egy ilyen esemény után az ember csalódik, hallgasson meg egy szép szimfóniát, vagy menjen el egy operaelőadásra. Járjanak az emberek inkább színházba, koncertekre, támogassák a kultúrát. Úgyhogy várom az elégedetlenkedőket bármelyik előadásomra.
hírlevél
