Sokan emlékszünk még arra, milyen érzés volt kamaszként a szüleinkkel szilveszterezni: nem engedtek el az ottalvós buliba, így száraz bejglit majszolva unatkoztuk végig a szakállas poénokkal és a már jól ismert gegekkel teletűzdelt műsort a tévében. A Tanulmány a nőkről előadásán jópárszor így éreztük magunkat, azzal a különbséggel, hogy nem a szüleinkkel jöttünk. Nagy meglepetésünkre ugyanis rengeteg fiatal volt kíváncsi arra, mit lehet elmondani, pontosabban eldalolni a nőkről 2014-ben nagyszüleink kedvenc filmjének színpadra állításával és a hatvanas évek legjobb slágereivel.
Aki viszont azért jött, hogy ezt megtudja, annak csalódnia kellett. Keleti Márton 1967-ben rendezte meg nagysikerű filmjét, amire még ma is egy generáció emlékszik vissza mosolyogva, és amely bájos hímsovinizmussal ugyan, de elmondott pár, ma is érvényes állítást a két nem csatározásáról és a házasságok abszurditásáról. Még némi feminista társadalomkritika is átsejlett az egyszerű történeten, amelyben három különböző korú hölgy, Zsuzsa, Éva és Jolán akar elválni féltékeny, nemtörődöm vagy éppen karrierkilátások tekintetében végletekig passzív férjétől. A kezdetben sértett urak beleszeretnek a csinos válóperes ügyvédnőbe, Képes Verába, az egyoldalú rajongás azonban kicsapja a biztosítékot a hiú nejeknél. Vérszemet kapva indítanak mentőakciót házasságuk megmentéséért, ami sikerül is, csupán egyvalaki lesz a vesztes, mégpedig az emancipált és ambiciózus Képes Vera, akit egy évre eltiltanak hivatásától. Őt a filmben Venczel Vera alakítja meggyőzően és érzékenyen, képviselve a cím antitézisét: a nők sokfélék, ezért lehetetlen róluk tanulmányt írni. Ez a dramaturgiai ellenpont hiányzik a musicalből: Trecskó Zsófia hebrencs és vihorászós ügyvédnője elveszi a karakter élét, ugyanis egész egyszerűen nem hiteles, miért is bolondulnak bele egy ilyen csajba épkézláb férfiak. Az árnyalt tanulmány helyett a női hiszti és gonoszság, valamint a férfiúi gyengeség válik az egyetlen kézzelfogható valósággá.
Még ha a film javára váló finom társadalomkritika nem is érvényesül, a darab sztoriját ettől még értjük. Sőt, talán túlságosan is. Már Keleti Márton alkotásában is kissé soknak tűnt a narrátor, aki egy természettudós alaposságával világított rá a női lélek szerethető butaságaira - felüdülés lett volna megspórolni a szájbarágást a színpadi változatban. Itt viszont a hang még emberalakot is ölt, és Magyar Attila alakításában mindenütt ott van, hogy meg- és túlmagyarázzon mindent suta és öncélú poénjaival. Csak egy példa: a második felvonás elején - látszólag véletlenszerűen - kiválaszt a nézők soraiból egy fiatalembert, akit kifaggat válása részleteiről, és aki aztán tökéletes tenorján elénekli az Isten veled, édes Piroskám című slágert. Majd, mintha mi sem történt volna, the show goes on. Miért is történt mindez? Nem tudjuk meg.
Pedig ez is azt jelzi, hogy Szente Vajk rendező nagyon szeretné elkápráztatni a közönséget, és ennek érdekében nyakló nélkül mindent bevet: projektoros vetítést, táncosokat a konfliktusokra ráerősítő koreográfiával, félmeztelen fűszoknyás kongásokat, lufikat és konfettit (csak hogy teljes legyen a szilveszteri hangulat). Pedig a nézők kevesebbel is beérnék, erre példa az is, hogy kiválóan működnek az életszerű és vicces dialógok, amelyek a filmhez képest kétségkívül új és friss szerzemények. Ha épp levegővételhez jutnak, a színészek is brillíroznak: Simon Kornél selyeminges szépfiúként hengerli le a hölgyeket, civakodását Polyák Lillával órákig tudnánk hallgatni, ahogy a Szulák Andrea-Szeredney Béla-páros cinikus megjegyzéseit is. A zene is működik: az örökzöld magyar slágerek, például a Nem leszek a játékszered, a Most kéne abbahagyni, a Mondd, miért szeretsz te mást többé-kevésbé lefedik a hozzájuk párosított jeleneteket, kioltva ezzel a nosztalgiára vágyók szomját. Ahogy Túri Erzsébet jelzésszerű díszlete, az asztalként működő óriási Fecske cigisdoboz, A tőke óriáskötésben, az embernagyságú jótállási jegy és a korabeli plakátok, valamint az írói fantázia megtestesítője, a történet alfáját és omegáját adó gigantikus Erika írógép is teljesítik ezt a küldetést.
Az igazán jó bulit azonban nem pótolhatja a fotelból papucsban nézett tévéműsor. Hogy a széteső giccskabarét eredményező, túlzó rendezői koncepció a hatvanas évek látszólag szép, belül azonban penészedő lényegének kifigurázása lenne-e, merész feltételezés részünkről. Önreflexiónak átgondolatlan, poénnak túl kevés. Zenés színdarabnak azonban mindenképpen túl sok.
hírlevél
