Amellett, hogy Shakespeare utolsó önállóan jegyzett, 1610–11-es darabja maga is tele van zenével – és itt nem csupán arra a két dalra gondolhatunk, amelyek fennmaradtak belőle, hanem a Calibant megszelídítő muzsikára, Prospero szigetének hangjaira, zajaira, zörejeire, amelyek a dráma rendkívüli líraiságát adják –, négy évszázad alatt vokális és zenekari művek, továbbá közel ötven opera megírásához adott alapanyagot. Az adaptációk műfaji sokszínűségét az is elősegítette, hogy az egyfajta összegzésnek is tekinthető Vihar nem építhető egyetlen központi téma köré, benne a hatalom, a szeretet, a szerelem, a bosszú és a megbocsátás, morális és emocionális kérdések, a reális és a természetfölötti, a ráció és a gondviselés egyenrangúan jelennek meg; értelmezhető színházcsinálói, társadalmi-politikai, erkölcsi, magánéleti metaforaként is.

Thomas Adès (Fotó/Forrás: Brian Voce)

Thomas Adès alkotását egy színházi előadás inspirálta: a zeneszerző 2000-ben a West End egyik színházában látta A vihart Jonathan Kent rendezésében. Librettistája, a prózai színházi, opera és televíziós műfajokban is jelentős sikereket maga mögött tudó Meredith Oakes nem a könnyebbik utat választotta. Az ausztrál író-dramaturg darabjaira szedte a drámát, a történet és a szöveg esszenciáját adja úgy, hogy a dekonstrukció újjáépítésében a shakespeare-iánusok sem találnak kivetnivalót. Miközben a nyelvi struktúrába beavatkozott, megtartott bizonyos szófordulatokat. Míg jórészt meghagyta a karaktereket, némiképp változtatott a dráma szerkezetén, a szereplők jellemvonásait pedig nem egyszerűsítette fekete-fehérre redukálva azokat, inkább egyértelműsítette őket. Adès disszonánstól líraiig ívelő zenéje is elkerüli az illusztrációt; az áriák tulajdonképpeni hiányával is a történetben rejlő tragédiára, a szereplők érzelmi hullámzásának pontos kifejezésére koncentrál. Éteri, szellemes, izzó, elragadó, energiával teli – az ősbemutató után a kritikusok nem fukarkodtak az Adèst dicsérő jelzőkkel.

Ezek után nem véletlen, ha fokozott várakozással tekintünk a Shakespeare-évad egyik izgalmas premierje elé, amelyet egy összeszokott csapat, Ludger Engels rendező, valamint tervező munkatársai, Sabine Blickenstorfer és Ric Schachtebeck visz színre, akik német prózai színházakban és operaházakban is jelentős sikereket elkönyvelő színházcsinálók. A teamhez azonban hozzá kell vennünk Halász Péter karmestert is. Ludger Engels számára jelentős súllyal esett latba az előadás dirigense, akivel Salvatore Sciarrino Superflumina című operáján dolgoztak együtt.

Nagyon jó élmény, nagyon koncentrált munka volt. Csapatban szeretek dolgozni, olyan emberekkel, akik között nem hierarchia épül. Bár a végső döntést nekem, a rendezőnek kell meghoznom, egyenlő partnerek vagyunk. Ez jelentheti azt, hogy inspiráljuk, motiváljuk egymást, hogy félszavakból is megértjük a másikat, de mindenekelőtt az azonos szellemi bázis a lényeges. Erre alapozva akár ellentétes vélemények is formálódhatnak, vitákra is sor kerülhet, amelyek a projekt szempontjából azonban megtermékenyítően hatnak

– magyarázza Ludger Engels a munkamódszert. Kiemeli, hogy nem arról van szó, hogy egymásra hagyatkoznak, hanem arról, hogy maximális nyitottsággal és bizalommal vannak egymás iránt.

A vihar (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Természetesen nem mondott volna igent a számos kortárs operát rendező Ludger Engels a felkérésre, ha a mű maga nem tűnik izgalmasnak a számára: még évekkel ezelőtt egy jó barátja, Moritz Junge, a londoni ősbemutató jelmeztervezője révén ismerkedett meg a darabbal. Megfogta az érzelmekkel teli, érdekes fordulatokat, reálist és természetfölöttit egyaránt tartalmazó, gyakran egymással párhuzamosan futó, egymásra épülő rétegekkel teli, ám a közönség számára mégis könnyen befogadható zenei világ.

E két, egymással ellentétben álló, különösen a zenében jelen lévő szint, de már a nyitányban is tökéletesen „látható” lelki-természetbeli vihar színpadi-térbeli megvalósítása állította a legkomolyabb feladat elé Ric Schachtebeck díszlettervezőt. Legyen ez egy igazi orkán, háborgó tengerrel, zuhogó esővel? Mi a fontosabb: egy hánykódó hajót ábrázolni, vagy az emberi bensőben dúló harcok vetüljenek ki egy absztraktabb formában? Nem is a díszletet, mint inkább a teret kellett létrehozni, amelyben a konfrontálódó érzelmekből a félelem, a horror, a válság sűrűsödik össze. A fizikai és lelki hajótörésnek nagyon tiszta és pontos képnek kell lennie, nyomatékosítja a színházi és filmdíszleteket is tervező Schachtebeck, aki a jelmeztervezővel, Sabine Blickenstorferrel együtt kizárólag dicsérő szavakkal illeti az Opera műhelyeit, az ott dolgozók „régi vágású” szaktudását.

A rendezőt – akinek a Macbeth drámai és operaverziójával kapcsolatban már van tapasztalata – vonzotta Shakespeare, és arra volt kíváncsi, hogyan lehet kifejezni A vihar atmoszféráját prózában és zenében. Színművet és librettót párhuzamosan olvastak. Visszanyúltak a 17. századba, a felkészülés első állomását Shakespeare korának kutatása jelentette, hogy pontosan értsék az utalásokat, a közeget és ezekből kiindulva Adès és Oakes értelmezésére keresték a válaszokat. Például arra, hogy Prospero miért adja át a hatalmat az új generációnak, azaz Ferdinandnak és Mirandának.

És persze ott van az újdonság vonzereje, hiszen ők hárman első alkalommal dolgoznak nálunk. Igaz, hogy megnézett több előadást az Operaházban, Halász Péter révén pedig tökéletesen tisztában volt azzal, hogyan áll a projekt, hogyan alakul a szereposztás, az énekesek hol tartanak a tanulásban. Mégis szinte az ismeretlenbe érkeztek, nem meglepő tehát az izgalom, ami a munkakezdést illeti, amikor a rendező találkozik a művészekkel, amikor elkezdődik az ismerkedés. Aztán egy részben nyugalmasabb, részben felfokozottabb állapotba kerülnek a próbafolyamat során, ahogyan egyre inkább az adott énekes személyiségére építve, közös ötletekből kiindulva formálódnak a karakterek, magyarázza Ludger Engels. Majd elkövetkezik egy újabb fázis, amikor már a saját lábán áll a produkció, mindenki egyre mélyebb ismeretekkel rendelkezik a szerepről, a motivációkról, ám hirtelen némi bizonytalanság nyomja rá a bélyegét a hangulatra, hiszen a véglegesnél jóval kisebb próbaszínpadról bekerülnek egy új térbe, az Ybl-palotába. Kezdődhet tehát újra a komfortzóna kialakítása, hogy a bemutatóra összegződjenek az energiák. A rendező és tervező munkatársai azonban a premier után sem csak az asszisztensi, dramaturgi emailekre fognak hagyatkozni, hanem ők maguk is visszarepülnek még Budapestre, tovább követni az előadás útját.