Az idei Szentendrei Teátrum és Nyár háziasszonyával, Gubik Petrával beszélgettünk színházi szerepeiről, Szentendréről, új feladatairól.

Kisgyerekként, a szüleimmel néhány napot Leányfalun nyaraltunk, s minden nap bementünk Szentendrére. Az akkori emlékeim egy nagyon színes, festményekkel teli város képét őrzik, ami árasztotta magából a művészetet. Imádom a kisváros macskaköves, zegzugos kis utcáit. Akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy valamikor jó lenne itt élni. Ezt az álmomat még nem adtam fel. Szentendrében azt is szeretem, hogy Budapesthez közel van, mégis az olasz kisvárosok hangulatát árasztja. Amúgy én Kisvárdán, a határhoz közel születtem.

A kisvárdai színházi fesztivál évtizedek óta a kulturális élet fontos helyszíne. Meghatározta ez a későbbi pályádat?

A most már Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja néven futó program hosszú ideig a határon túli magyar színházak találkozóhelye volt. Itt láttam először a beregszászi, kassai, újvidéki társulatokat. Egészen más eszköztárral dolgoznak, sokkal emocionálisabban, mint a hazai színházak, ami engem elvarázsolt. Fantasztikusak voltak ezek a fesztiválok, rengeteg színház produkcióját lehetett megnézni néhány nap alatt.

Gubik Petra (Fotó/Forrás: Szentendrei Teátrum)

Mi a felelőssége egy ilyen felkérésnek?

Az utóbbi években sokat gondolkozom azon, hogy mi az, ami fontos, s mit kell elereszteni. Mostanában jöttem rá, mennyire fontos az embernek a saját egyéniségét formálni, megtartani. 2007-ben, Kisvárdán játszottam először a DoctoRock Színtársulatban, majd a Békéscsabai Jókai Színházhoz szerződtem, ahol jó pár évet töltöttem el. 2013 óta szabadúszóként dolgozom az Operettszínházban. A színház egyik legfontosabb dolga, hogy megtanulj közösségben lenni, társulatban gondolkodni, dolgozni. Olyan kölcsönhatásban kell lennünk, amelyben folyamatosan inspiráljuk egymást. Miközben nagyon fontos, hogy tudjam, én merre tartok, s ha azt érzem, váltani kell, megtegyem.

A pályád kezdetén többnyire prózai előadásokban játszottál, majd váltottál az operett, a musical felé. A sikert, az ismertséget ezek a szerepek hozták. Visszatérnél a prózai szerepekhez? Mikor kell váltani?

Egyik legkedvesebb szerepem Brecht Koldusoperájának Pollyja volt, a POSZT-on díjat nyertünk vele. Tökéletes mű, ma is ezer aktualitása van, csodálatosak a dalok, amelyeket úgy énekelsz, mint egy monológot. Nekem ez a dráma teremti meg leginkább az egyensúlyt próza és zene között. Színészként sokféle helyzetben és szerepben kell magad kipróbálni, helytállni, amitől az ember mindig több lesz. Idén végzek a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakán, ami nagyon sokat adott.

Nem végeztél színművészetit. Ezt a „hiányt” pótlod ezzel? Mit ad ez a tudás a pályádhoz?

Szakmai tudás, tehetség, szerencse, adottság, hogy jókor legyél jó helyen. Ötször adtam be a jelentkezésem a Színműre, háromszor mentem el a felvételire. Szerettem volna odajárni, mert gyakran éreztették velem, akkor vagy igazi színész, ha van diplomád. Tudtam, hogy mit szeretnék, de a világra is kíváncsi voltam. Békéscsabát is akkor hagytam el, amikor úgy éreztem, túlságosan bezár, s én szeretnék nagyobbat lépni, messzebbre eljutni. Kétlaki voltam Békéscsaba – Budapest között, mindkét helyen kialakítottam a fészkemet. Nekem fontos, hogy legyen egy bázisom, egy otthonom, ami most az Operettszínház. A drámainstruktori szakot azért is kezdtem el, mert ezzel pótolni akartam valami hiányt. Talán adott egyfajta magabiztosságot is.

Gubik Petra az István, a király 2018-as produkciójában (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Hogyan lehet egy olyan szakmában, amiben annyi kötöttség, elkötelezettség van, a magad útját járni? Fiatalon számos nagy főszerepet játszol. Ez nem köt abban, hogy merre menj tovább?

Amikor tizennyolc évesen elindultam, sokkal egyszerűbbnek gondoltam a pályát, a színészetet. Most, hogy a sűrűjében vagyok, látom, milyen összetett, milyen hatások érnek minket. Nagyon képlékeny és bizonytalan a társulatban levés is. Ma még vagy, holnap talán már nem. Ezért tartom fontosnak, hogy kezedben tartsd a karriered, az időbeosztásod, hogy tudd azt, hogy merre tartasz.

Az álmodozó külső kemény lányt takar? A szerepeid is sokszínűek, a naivától a nagyon karakteres és kemény Frida Kahlón át annyi karaktert játszottál. Visszahatnak a szerepek?

A szerepek, amiket játszom, sorsok is, amelyek rám rakódnak. Szeretem hagyni, hogy beépüljenek, ezért néha nehéz őket cipelni, mert azt érzem, hogy sok rajtam a súly. Olykor teher is, de vinni kell. Nem hiszek abban, hogy be lehetne minket egy-egy karakterbe skatulyázni. A színésznek kutyakötelessége sokszínűnek lennie, a szélsőségeket is érintve hatalmas utat bejárnia. A szerepek lépcsőfokok, amin az ember egyre távolabb képes eljutni. Fantasztikus út! Igen, a szentimentális énemet nagyon szeretném megtartani, miközben érzem, egyre jobban nyomja el az a lüktető világ, amiben élünk. De muszáj, mert ez a szentimentalizmus tartja fitten a lelkemet, a személyiségemet. Nincs menedzserem, magam intézem az ügyeimet, próbálom képviselni magam. Ez keménységet és fegyelmet igényel, de próbálom ezeket egyensúlyban tartani.

A mából nézve hogyan gondolsz vissza az X-faktoros múltadra? Kaland, másik út volt vagy ez segített a pályád alakulásához?

Akkor én már játszottam, Békéscsabán nagy szerepeim voltak, terveztek velem, mégis azt éreztem, hogy szeretnék kicsit kinézni az életbe, kipróbálni magam, kamatoztatni az énekhangomat talán. A néhány hónap X-faktoros létem alatt jöttem rá, hogy mennyire hiányzik a színház. Megtapasztaltam a show-biznisz világát, nagyon más közeg, mint a színház, egészen más értékekkel. Sokkal sebezhetőbb, védtelen voltam abban a világban. Termék leszel, nem igazán számít az egyéniséged, olyan vagy, mint a polcra tett konzerv, amire azt írják, hogy bab, de lehet, hogy kukorica van benne. Mégsem tartom elfecsérelt időnek, mert megerősített abban, hogy lételemem a színház. Azóta sokkal tudatosabban építem a életemet.

Az Elfújta a szél főszereplőjeként (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)

Szentendrén nem csak a Teátrum háziasszonya vagy, játszol egy előadásban is. Látod már, mi lesz, milyen lesz az idei program?

A diplomamunkám, a vizsgaelőadásom egy monodráma, A hentes lánya. Ezt leginkább egy kortárs operához hasonlítanám, aminek Jurás Jenő Ne szakítson félbe c. monodrámája volt a kiindulópontja, az ihletője, ezt formáltuk tovább, s lett egy egészen új mű,  ami populáris zenei anyagával, egy „mono-musical”. Máthé Zsolt írta a szövegét, a zenéjét Nyitrai László szerezte, s Szokol Judit, végzős hallgató rendezi. Izgulok, mert életemben először egyedül leszek a színpadon.

Rólad szól a történet?

Az eredeti mű egy idősebb nőről szól, de próbáltuk rám igazítani a történetet, hogy hitelesebb legyen, tulajdonképpen írtunk egy új darabot. A mi generációnkról szól, arról, hogy mi nők, miközben próbálunk megfelelni a különböző elvárásoknak, hogyan őrizhetjük meg saját magunkat. Hol van a helyed a társadalomban, hogyan találsz partnert? Életünk nagy kérdései, önismeretről, szerelemről, elfogadásról.

Szerencsés vagyok, mert közben sok egyéb munkám is van. Az Operettben most kezdtük próbálni a Mennyasszonytáncot Jávori Ferenc, Fegya zenéivel, amiben Rózsi szerepét alakítom. Ősszel a Madách Színházban debütálok a Once című musicalben, Szirtes Tamás rendezésében. Mindkettőt nagyon várom. Termékeny időszakot élek, a Szentendrei Teátrum felkérése pedig valóságos korona mindezen.