Az Ariadné Naxoszban (vagy Naxos szigetén) keletkezése legalább annyira izgalmas, mint maga a mű. Az eredeti változat Moliére Úrhatnám polgárához készült levezetésként, végül öt évvel később egész estés opera lett belőle, prológgal és Moliére nélkül. A szövegíró, Hugo von Hofmannstahl és Richard Strauss együttműködése azonban korántsem volt konfliktusmentes: a librettista hol a dicsérő szavakat, hol Strauss elköteleződését, máskor az alkotótársi hűséget hiányolta, miközben a „felületes muzsikus” épp nikotinfüggőségével küzdött és békítette őt.

míg az előbbit Ariadné és a hűség, az egyetlenhez fűződő örök szerelem izgatta, addig a komponistát inkább Zerbinetta, a commedia dell'arte színésznőjének alakja fogta meg, akit koloratúr szopránként képzelt el. Hofmannsthal végül levélben vázolta fel értelmezését, melyet Strauss kevesellt. „Gondoljon a közönségre és – a kritikusokra” – könyörgött a librettista.

Az Ariadné Naxoszban szereplői (Fotó/Forrás: Nagy Attila)

Ennek fényében már nem csoda, ha Anger rendezése könnyen lesöpri a Strauss-Hofmannstahl párost a színpadról, s helyébe a maga (konstruktív) káoszát állítja. Nem mást látunk, mint egy vég nélküli, kevéssé rendszerezett ötletbörzét, mely éppúgy szólhat a szerelemről, mint a művészetről vagy a szexualitásról.

A prológ háziura két előadást akart megnézni egyszerre, s ez lett belőle; kéretik most valamit a tisztelt nézőnek is kibogozni az éneklő kalauznők, a féltucatnyi meztelen férfi tömegéből, az öngyilkos komornyikból és a többiből. Ebben az operában minden paródia és kudarc: a hentes hátában bárd, a tánctanár tolószékes, a komponista saját kéziratát végzi ki, és az elitművészetről hisztizik.

Anger minden pillanatban eltereli a figyelmünket, csontot dob nekünk ide, pecsenyét oda, s ha valaki már belemerülne Ariadné szenvedésének tragikumába, nyomban felvillan egy burleszkszerű kisfilm. Vagy három polipkar, női lábak között. A kusza rendezés korántsem az ördögtől való (főleg ha arra gondolunk, hogy az opera keletkezésében is ellentmondásos; jó példa erre a komponista áriája, mely Hofmannstahl szövege szerint emelkedett, Strauss megzenésítése viszont már paródia). Angert nem vádolhatjuk a gondolatgazdagság hiányával.

Beszéltek már és beszélni is fognak Anger Ariadnéjáról, és [pici spoiler] a fű is kinő azok előtt, akik megvárják a végét.