Egy alkalommal már énekeltek együtt.
Giorgio Caoduro: Bizony, Lausanne-ban!
Annalisa Stroppa: 2013-ban.
Hogyan emlékeznek arra az előadásra?
GC: Nagyon modern volt. Adriano Sinivia rendezte, és az 1950-es évekbe, egy olasz telenovella közegébe helyezte a történetet.
AS: Én szerettem azt az előadást, mert az egyébként is vígoperából egy elképesztően vicces produkció készült.
GC: Emlékszem, hogy Annalisának gnocchit kellett gyúrni, miközben énekelt. Nem előre elkészített kellék volt a színpadon, hanem ott, élőben készítette a tésztát, Basiliónak pedig a maga áriája alatt kellett azt megenni.
A budapesti előadásban ehhez hasonló dolgokra nem kerül sor, ez egy jóval hagyományosabb, konvencionálisabb rendezés.
GC: Én inkább a hagyományos szót használnám, a konvencionális jelzőben gyakran van valamiféle lenézés. Szeretem ezeket a rendezéseket is, mert
a hagyományban ott az évszázadok bölcsessége, a tudás és tapasztalat, amit elsajátítottunk, amire építhetünk, és amiből építkezhetünk.
A sevillai borbély próbája (Fotó/Forrás: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)
Milyen volt az első Figarója?
GC: Egyáltalán nem hagyományos. A Közel-Keletre tette a rendező a történetet, átpolitizálta és egyfajta feminista olvasatot adott neki. Szerintem nem működött igazán jól, mert ez alapvetően egy könnyed vígjáték, aminek nehéz politikai árnyalatot adni. Ez nem Beaumarchais Figarója, ez Sterbini librettója, aki minden politikai utalást és felhangot eltávolított a francia drámából, a végeredmény pedig egy igazi olasz opera buffa.
És az ön első Rosinája?
AS: Teljesen hagyományos. A Római Operaházban énekeltem 2012-ben, és nagyon szerencsés voltam, mert Bruno Campanella dirigálta az előadást, aki egy csodálatos karmester, ráadásul Rossini-specialista. Tőle rengeteget tanultam, ami kiváló alapot adott, ugyanakkor minden egyes alkalommal felfedezek valami újat a karakterben.
Az ember változik, az előadó a személyes élettapasztalatait fölviszi a színpadra, azt használja a figura fölépítésében. Hogyan változott önökben Figaro és Rosina?
GC: Pontosan nem tudnám meghatározni. Arról beszélgettünk az imént Cser Ádámmal, a margitszigeti előadások karmesterével, hogy amikor eléneklünk egy előadást, annak a tapasztalatait magunkkal visszük a következőbe. Minden egyes új produkcióval gazdagodik a karakter, ez az, amitől épül, fejlődik, változik, mert – szerencsés esetben – az előadó nem a saját rutinját használja, hanem a tapasztalatokra építve mindig az adott pillanatból és partnerekből tud meríteni. Úgy érzem, inkább ettől alakulnak, árnyalódnak az évek alatt a szerepeim, nem a magánéleti tapasztalatoktól.
AS: Tudatosan vagy tételesen én sem tudnám definiálni.
Számomra minden szerep egy-egy csomag, ami a magánemberként megélt élményeimből és a művészi tapasztalataimból jön létre.
A díszlet és a jelmez rengeteget segít, de nem ezért más estéről estére Rosina: az igazi kapaszkodót mindig a partnerek jelentik. Az aznapi önmagunkat adjuk oda, és a másik pillanatnyi állapotából merítünk. Ettől csodálatos ez a műfaj, és ezért érzem magam szerencsésnek, hogy ezt csinálhatom.
A sevillai borbély próbája (Fotó/Forrás: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)
Koncerteket már énekeltek, de mindkettejüknek ez az első teljes előadás, amelyben a koronavírus-járvány után fellépnek. Izgalommal tekintenek a budapesti előadások elé?
AS: Olyan, mintha újra élnék. Számomra a zene, az éneklés nem munka. Ez az életem, ez jelent számomra mindent. Hiszem, hogy a zene élni segít az embereknek, a zenének lelket gyógyító ereje van, így a legnehezebb időkben különösen nagy szükség van rá. Nagyon fontos, hogy adjunk egymásnak, hogy ne csak a gondolatainkat, de az érzelmeinket is megosszuk egymással. Rendkívül boldog és hálás vagyok ezért a két estéért, hogy Budapesten egy teljes, igazi előadásban, díszletben, jelmezben, a kollégákkal valódi interakcióban énekelhetem el karrierem 53. és 54. Rosináját.
Én már nagyon várom, hogy találkozzunk a közönséggel, és egymás energiáiból meríthessünk.
GC: Én is úgy érzem, hogy újra élek, újra kapok levegőt. A karantén alatt elfoglaltam magam a családommal, a feleségemmel és a két gyermekemmel, természetesen minden nap gyakoroltam, de elveszett voltam, mint akinek a lába alól kihúzták a talajt. Biztos vagyok benne, hogy a pénteki és vasárnapi előadások remekül fognak sikerülni, hiszen A sevillai borbély igazi csapatmunkát igényel. Úgy képzelem, én csak egy apró fogaskerék vagyok, amit egy egyébként is kiválóan működő gépezetbe illesztettek be, így pedig minden hibalehetőség kizárható.
Fejléckép: Margitszigeti Szabadtéri Színpad / Annalisa Stroppa és Giorgio Caoduro
hírlevél
