Az uralkodónő sajátosan láttató erejű, pontos fogalmazásmódja feltétlenül iskolázott, okos hallgatói érdeklődésről és figyelemről tanúskodik, ezen túlmenően azonban elfogulatlanságról, a személyes ízlés és vélemény üdítő eredetiségéről is. Ekkoriban ugyanis Wagner kompozícióinak kritikai visszhangja még távol állt attól az áhítatos elragadtatástól, amely később rajongók hadát vonzotta, és üzleti vállalkozások egész rendszerét bűvölte az életmű köré. J. W. Davison, a Times kritikusa például a Tannhäuser nyitányával való megismerkedés után minden kertelés nélkül arra az álláspontra helyezkedett, hogy „dagályosabb és szertelenebb hangzavar ritkán kerül közönség elé", Verdi pedig a maga lényegesen visszafogottabb, megfontoltabb és megengedőbb módján még 1884 decemberében is azt írta Clara Maffeinek: „Meggyőződésem, hogy ez a nagyon mesterkélt, sokszor szándékosan különc művészet ellenkezik a mi természetünkkel. Mi gyakorlatiasak vagyunk és nagyrészt szkeptikusak. Kevéssé hiszünk, és hosszú távon nem hihetünk ezen idegen művészet fantazmagóriáinak, amely nélkülözi a természetességet és egyszerűséget."

Ha egy olasz szkeptikusként jellemzi önmagát, az az ismert sztereotípiák iránymutatásával feltétlenül ellentétes, és már csak ezért is sokatmondó jelenség. Wagner változatos filozófiai és esztétikai elképzelések mentén kibontakozó, a közönség érzelmi és szellemi kapacitását a végletekig igénybe vevő alkotásait azonban nemcsak a zenés színpad itáliai hagyományainak képviselői érezték fegyelmezetlennek, szeszélyesnek és manipulatívnak. Hasonlóképpen vélekedtek a drámai és zenei logika egymásra vonatkoztatásának német kísérletéről a francia opera hívei is, ahogyan azt a Tannhäuser 1861-es párizsi bemutatójának nevezetes bukása is illusztrálja. Ennek ugyanis a Jockey Club urainak balerinákat hiányoló füttykoncertje és az osztrákbarát politika ellenzőinek demonstratívan utálkozó megnyilvánulásai mellett intellektuálisabb okai is akadtak.

Részben maga az opera okozott gondot befogadói számára, amelyet a komponista többször is átdolgozott - utoljára éppen a francia tradíciók kedvéért -, részben viszont az a tény, hogy Wagner egészen másképpen képzelte el a cselekmény és a zene katarzist hordozó viszonyát, mint ahogyan azt a korabeli zenés színpadi művek szabályai megkövetelték. Jóllehet a Tannhäuser sok elemet megőrzött a műfaj zárt számokra épülő, lassan lazuló szerkezetéből, a valódi nehézséget mégsem a fogalmazásmód egyenetlenségei jelentették, hanem a német komponista dramaturgiai elképzeléseinek újszerűsége. Wagner ugyanis alapjában véve arra törekedett, hogy művei a lehető legvarázslatosabb módon kerítsék hatalmukba a hallgatókat, azt akarta, hogy a cselekmény szellemi és érzelmi tartalma magával ragadóan jelenvalóvá, személyesen átélhetővé váljék, hogy a gondosan kiszámított, egzakt elemek vad, elementáris erejű hatást gyakoroljanak a befogadókra. Ennek érdekében fordult el az áriákat, duetteket, kórusokat felsorakoztató művektől, olyan kompozíciós technikát alakítva ki, amely a zenét nem arra használta többé, hogy jelezze és ábrázolja, ha mégoly szofisztikáltan is, a cselekmény fordulatait, hanem azt a feladatot szánta neki, hogy általa és benne történjenek meg az események, hogy a zene a dráma logikáját kibontó narrátor legyen, maga az egyszeri és megismételhetetlen forma. És ennek érdekében használt fel számos olyan ötletet, amelyeket később a mozgókép fedezett fel magának, mint a közönség meghódításának új eszközét.

A Tannhäuser lényegét például éppen a szenvedélyes eksztázis és az ugyanolyan szenvedélyes összeomlás kontrasztjában kívánta megragadni, azt akarta, ahogyan az az első Trisztánról, Ludwig Schnorr von Carolsfeldről írott visszaemlékezéséből is kitűnik, hogy az ellentétes emóciók a maguk kíméletlen nyerseségében marcangolják az opera főhősét, mert csak így látta biztosítottnak az alkotás befejezésében rejlő szintézis felemelő kibontakozását. Ahhoz pedig, hogy ezt elérje, a próbán nem restellt forgatókönyvekhez illően részletes rendezői utasításokat adni az énekesnek: „szorosan mellé állottam, és a jelenetben körülötte zajló események nyomdokain, a pásztor dalától egészen a zarándokok elvonulásáig súgtam a fülébe a zenét ütemről ütemre követvén, miként követik egymást az érzések a révült Tannhäuser lelkében, a legfennköltebb, teljes önkívülettől a lassanként visszatérő eszméletig, ahogyan tudatára ébred környezetének, mégpedig hallásának felélénkülésével, miközben a szeme, a lelkét belengő égi éter varázsából ocsúdva, alig mer ráismerni a régóta látott földi világra, csakhogy ne szűnjék a csoda" - írta.

Semmi kétség, Wolfgang Wagnernek igaza volt, amikor azt állította, hogy amennyiben nagyapja a 20. században élt volna, Hollywoodban futott volna be karriert. A 19. század közepének közönsége eleinte alighanem éppen ezt kifogásolta, elzárkózva az életmű már Viktória királynő által is észrevett alapvonása, az aprólékosan kidolgozott technikával párosuló, zabolátlanul felkavaró emocionális erő elől, amelynek csaknem agresszív szenvedélyessége, ahogyan a német zenedráma egy korai francia rajongója, Baudelaire megfogalmazta, sajátos érzéki gyönyört kelt a hallgatóban, olyan érzést, „mint amikor a levegőbe emelkedünk, vagy a tengeren járunk". Baudelaire hasonlata, persze, aligha találkozott olvasói tömegeinek személyes tapasztalatával, noha ő maga segédeszközeinek köszönhetően alighanem csakugyan tudhatta, milyen érzés a tengeren járni. Wagner zenéje azonban, ahogyan arra a befogadók jólnevelt többsége is ráébredt idővel, éppen arra biztosít lehetőséget, hogy bárki más is átélhesse az élményt.