- Az általam látott előadás után állva tapsoltak a nézők és alig akartak leengedni titeket a színpadról. Minden este ekkora a siker?

- Hál' istennek igen, eddig legalábbis, és remélem, hogy a továbbiakban is így lesz. Nagyon szereti a közönség a darabot.

- És gondolom ti is.

- Igen, nagyon. Ez a darab szinte ránk, fiatalokra lett írva. Pedig nem volt könnyű dolga a szerzőknek, Korcsmáros Györgynek és Böhm Györgynek, hisz ezeket a dalokat mindenki ismeri. Olyan történet kellett írniuk, amelybe tökéletesen illenek a Neoton-slágerek, máskülönben erőltetettnek tűnt volna az előadás, de azt gondolom, hogy sikerült.

- Milyen volt a próbafolyamat?

- Az előadást Somogyi Szilárd rendezte, vele dolgoztunk együtt már több produkcióban is, az Abigélben, a Tavaszébredésben. Ezúttal azonban egy fokkal nehezebb volt a dolgunk, ugyanis mindössze hat hetünk volt színpadra állítani a darabot a szokásos két és fél, három hónap helyett. Szinte szó szerint reggeltől estig bent voltunk a színházban. Sokkal jobban kellett összpontosítanunk, sokkal több energiánkat emésztette fel a munka. Mert hát hat hét az hat hét. Nagyon kemény próbafolyamatunk volt, de megérte, hisz sikeres a darab.

- Valljuk be, te sem a nagy Neoton-korszak szülötte vagy. Mennyire ismerted ezeket a dalokat korábban?

- Azt kell mondjam, hogy nálunk otthon mindig terítéken volt a Neoton. Nagyon szerettük, volt bakelit lemezünk is tőlük, és szüleim elvittek minket egy koncertjükre is, ahol Csepregi Éva dedikálta nekünk a korongot. Nagyon sokat hallgattuk, úgyhogy ezeket a dalokat is majdnem mind ismertem. Nagy fájdalmam, hogy a Yo-Yo nem szerepel az előadásban, pedig kisgyerekként nagyon szerettem azt a számot. „Cserébe" viszont kaptam egy gyönyörű, félig szóló számot, az Emlékült, ami a lemezen szóló, de az előadásban duettként énekeljük Dáviddal. Ezt a dalt például korábban nem ismertem. Ráadásul a Kell, hogy várj-t is nagyon szépen beleszőtték a darabba.

- Szabó Dáviddal most először alakítatok szerelmespárt a színpadon?

- Igen, ami azért is érdekes, mert stúdiós éveink alatt még csak közös jelenetet sem csináltunk, és utána sem volt jellemző. A Rómeó és Júliában például nem is találkozunk a színen. Az első pár próbán nagyon sokat is nevettünk, hülyéskedtünk, hogy leplezzük a zavarunkat. De mostanra áthidaltuk mindezt és egészen másképp kezeljük a helyzetet.

- Mennyire volt ismerős számodra Juli karaktere?

- Kicsit olyan, mintha a valós életemből merítettek volna az írók, ugyanis a szüleim mindketten pedagógusok, és ugyanott tanítanak, ahova én általános iskolába jártam. A másik érdekesség, hogy szerepem szerint eminens tanuló és KISZ-titkár vagyok, na, én a középiskolában diákönkormányzat-vezető voltam és osztálytitkár. Mondjuk szerencsére én nem az a típusú lány voltam, akit nem kedveltek az osztálytársai, hanem olyan, aki tényleg összekötő kapocs volt a tanárok és diákok között.

- Akkor első pillanattól együtt tudtál érezni Julival.

- Abszolút. Bár hál' istennek az én szüleim nem váltak el, harmincöt éve élnek szeretetben-szerelemben, boldogan. Mindenesetre, annyira nem volt nehéz mélyre ásnom, mert valahol magamat kell játszanom.

- Az elmúlt két hónap feszített tempóban telt. De milyen évadot tudhatsz magad mögött?

- Nagyon kemény évünk volt. A Szentivánéji álom bemutatójával kezdtünk, amit Szegedről hoztunk "haza". Utána jött a Tavaszébredés. Amikor meg pihenhettem volna, akkor be kellett ugranom Wendla szerepébe is, ami nagy kihívás volt. Emellett pedig folyamatosan havi 15-16 előadásunk van. Őszintén szólva, még soha ennyire nem vártam a nyaralást. Persze közben ez jó is, hiszen mikor dolgozzon az ember, ha nem fiatalon, amíg még terhelhetőek vagyunk. És Kerényi Miklós Gábornak köszönhetően kapunk is lehetőséget a bizonyításra. Cserébe persze minden este meg kell nyerni a csatát, meg kell felelni az elvárásoknak.

- És mi lesz jövőre?

- Szeptembertől újra műsoron lesz a Szép nyári nap. Januárban pedig egy új előadást kezdünk próbálni, a Rebeccát, amelyben Ich szerepét játszom majd.