A Szörényi-Bródy szerzőpáros művében megmaradt a balladai történet, a titokzatosság, a fojtó atmoszféra és számos népi elem, de a hangsúlyt Kelemen és Boldizsár szembenállására, a morális konfliktusra helyezték. Náluk a címszereplő az alkotás öröméért él, felelősséget is csak ezért hajlandó vállalni, a boldogság vagy boldogtalanság kérdése csak ennek fényében nyerhet számára értelmet. Racionalitás és idealizmus irányítja életét, ettől azonban másik világba kerül, hiszen a „népnek” kell valami megfoghatatlan, amiben hinni lehet. Boldizsár vele szemben a praktikus ember, aki szerint az építéshez nem szükséges lélek, aki szerint a valóságot és a földöntúli világot manipulatívan kell (ki)használni.

Az 1982-es ősbemutatónak egyfajta rejtett politikai üzenete is volt: a magyar történelem nagy fordulópontjainak felesleges emberáldozataira emlékeztettek. Mára ez a réteg teljesen lekopott, csak Szörényi Levente nyolcvanas éveket és a néhány évvel későbbi István, a király motívumait idéző zenéje, Bródy János – a Volt egyszer egy csapat szövegeivel ellentétben nem közhelyes, hanem valóban érzelmi és gondolati töltettel rendelkező – szövegei, illetve Novák Ferenc sodró, őserőt és fanatikus hitet sugárzó táncainak koreográfiája maradt.

A Honvéd Együttes előadásának a Hadtörténeti Múzeum udvara adott keretet: durva fából ácsolt színpad, kerítések, valami állványszerűség és más semmi: halott fa az élő fa alatt. A természet és a díszlet egybeolvad és együtt hat, egyszerűségükben keltik a lezáratlanság érzését. Kelthetnék a nyugtalanságét is, de a fojtó atmoszféra elvész, mintha túl sok lenne a levegő.

Kátai István játssza Kelement. Van benne erő, fanatikus hit, kevés eszközzel képes ábrázolni a címszereplő által bejárt utat: az alkotó örömét, kételyeit, zavarait, a férfi félelmét, bűntudatát és veszteségét. Győry András Botond nem egyértelműen intrikus figurának alakítja Boldizsárt, megkockáztatom: túl jónak láttatja. Észérvei – hogy a hitet eszközként kell használni – meggyőzőek, tulajdonképpen segíti Kelement az alkotásban. A kegyetlen tettet nem számításból sugallja. Az „én lelkem drága” sor nem hangzik elég meggyőzően a szájából, és „az asszonyáldozat nem gyilkosság, hanem kiengesztelés” érvelés sem elég cinikus. A gyilkosság után ő az egyetlen, aki Kelemen mellé áll, de inkább vigasztal, mint próbálja menteni a menthetőt. Rémi Tünde hangja gyönyörű és tiszta, két rövid villanással ábrázolja a feleség, Anna szerelmét és naivitását. Molnár Csaba feleannyi idős, mint általában a Vándor szerepét játszók, de mondatai mögött ott a mindentudás és a szarkazmus.

Az együttes táncosai játsszák a többi kőművest, és ez a nem-színészi tapasztalat minden megszólalásukon érezhető. Nem adnak sorsot, egyéni karaktert az egyébként is csak felskiccelt figuráknak, jelenlétük nem drámai erejű. A színész-nem színész különbség abban is megmutatkozik, hogy Kátai és Győry rockot, a többiek népdalokat énekelnek. A koreográfia ugyanolyan lendületes, mint húsz éve: a férfiak összekapaszkodnak körtáncaikhoz és a várépítéshez, majd leomlik a fal, a karok nem bírják tartani egymást. A jelmezek egyszerre időtlenek-maiak (a kőművesek kockás ingje, zöld és natúr színű nadrágja, a Vándor öltözéke) és népiek (Anna ruhája, a Vándor kalapja és tarisznyája, illetve a vár felépítését ünneplő kőművesek fekete ünneplő öltönye).

Lehetett volna költészet a színházból, de ehelyett csupán egy nem túl jól hangosított előadást láttunk.

(2005. augusztus 5. 20:00, Hadtörténeti Múzeum; a Honvéd Együttes Táncszínházának előadása; Kőműves Kelemen - Kátai István, Boldizsár - Győry András Botond, Máté - Juhász Zoltán, Izsák - Lányi Attila, Karu - Dénes Zsolt, Benedek - Kalmár Sándor, Márton - Gombai Szabolcs, Ambrus - Bozár László, Mihály - Lengyel Szabolcs, György - Kloska László, Sebő - Hajdú Ádám, Gyula - Nagy Péter, Radó - Molnár Gábor, Anna - Rémi Tünde, Vándor - O. Szabó István; jelmez: Imrik Zsuzsanna; díszlet: Götz Béla; rendező-koreográfus: Novák Ferenc)