Az előadásról szóló beszámolójában a DPA kritikusa úgy vélte, hogy A Rajna kincse különösen híján volt az ihletnek. Castorf - a berlini Volksbühne intendánsa - az 1960-as évek Amerikájába ültette át a darab cselekményét. A látványosan berendezett színpad, amely a Guardian recenzensét Tarantino világára emlékeztette, egy motelt vagy egy benzinkutat ábrázolt - ízlés szerint - a 66-os út mentén.

A koncepció sok eleme hatásvadász, ami néhol szórakoztató, de semmi esetre sem lebilincselő - vélekedett a DPA kritikusa. Castorf a premier előtt úgy nyilatkozott - idézte fel az újságíró -, hogy számára az új feldolgozás központi kérdése az, mi tölti be manapság az emberek szemében az arany szerepét. A rendező szerint ez pillanatnyilag az olaj. "Rendben, a történet egy benzinkúton játszódik, és Loge egy alkalommal olajat önt Alberich fejére, Castorf interpretációja azonban nem megy tovább a magyarázatban" - mutatott rá a kritikus, aki kevéssé rokonszenvezett a stricivé és nőkereskedővé avanzsált Wotannal (Wolfgang Koch), valamint a tulajdonaiként színre lépő Frickával (Claudia Mahnke) és Freiával (Elisabet Strid). Hasonlóképpen nem nyerte meg a tetszését Loge (Norbert Ernst) figurája sem, akit leginkább egy korai lesifotóshoz tudott hasonlíani, míg az óriások, Fasolt (Günther Groissböck) és Fafner (Sorin Coliban) verekedős bajkeverőkre, a rajnai sellők (Mirella Hagen, Julia Rutigliano és Okka von der Damerau) pedig fehérneműben rohangáló, csábító szépségekre emlékeztették. A recenzens kifogásolta, hogy a rendezés csekély útmutatással szolgált az értelmezés számára a nyilvánvaló asszociációkon túlmutatóan, azt azonban megjegyezte, hogy három opera még hátravan. A ciklus további részei egyébként Azerbajdzsánban (Bakuban) és a Wall Streeten játszódnak.

A Guardian kritikusa ezzel szemben elsősorban azt találta problematikusnak, hogy a színpadi közeg súlytalanul kegyetlen, kisszerű világa, illetve a kivetítő által biztosított lehetőségek szorgalmas kihasználása valójában elválasztotta a cselekményt a zenétől. A Ring így kettészakadt, Wagner és Castorf alkotása pedig csak alkalmanként találkozott - írta. Ráadásul a látvány és a hangzás megosztottsága éppen a legfontosabb pillanatokat - például Alberich átkát - fosztotta meg valódi jelentőségüktől.

Ha Castorf munkája nem is, az énekesek teljesítménye elnyerte a közönség tetszését. A nézők mindenekelőtt az Alberichet éneklő Martin Winklert jutalmazták - a basszusnak tapsviharban volt része -, a legnagyobb elismerést azonban Kirill Petrenko karmester söpörte be.

A közönség soraiból többen A Rajna kincsének misztikumát hiányolták az előadásból, míg mások megjegyezték, hogy Castorf víziója kétségbeesett próbálkozás volt arra, hogy sokkoljon, és a címlapokra kerüljön. Ugyanakkor akadtak ellenvélemények is, a Die Zeit című lap munkatársa például dicsérte a darabot - jóllehet A walkürről szóló írása ("Ne tördőjön a rendezéssel, hallgassa a zenét"!) alapjában véve már a zenei élményekre koncentrál.