Zenés színház

Vamp, a vámpírmusical: Elfogyás egy részben

2012.09.12. 07:41
Ajánlom
Vannak pillanatok, amikor a kritika mint műfaj csődöt mond. Hiába a szerző törekvése, hogy száműzze szövegéből az egyes számot és a személyes tényezőket, hogy ne csak leírjon, de elemezzen is, hiába a jó szándék, amivel rábeszélni vagy lebeszélni akar, hiába minden, mert csak Wittgenstein marad, és az ő unalomig félrecitált igazsága, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Ám amikor kiderül, hogy a szóban forgó előadás ősztől egy budapesti kőszínház repertoárjára is felkerül, tovább fokozva ezzel jóindulatú családfők anyagi és kulturális sokkhelyzetét, valahogy mégiscsak meg kell szólalni.

Arra sok szót vesztegetni nem érdemes, hogy a vámpírtéma önmagában magas labda. A Twilight sorozat rövid és látványos tündöklése után pillanatok alatt bekerült az őt megillető helyre, a világháló mémtárába, ahová aztán óhatatlanul rántotta magával az egész vámpírmítoszt, Bram Stokerestül, Ann Rice-ostul, mindenestül. Valljuk be: 2012-re a vámpírok kifáradtak, cikivé és komolyan vehetetlenné váltak.

Ez azonban csak az érem egyik fele: a kritikus igyekezzen prekoncepciók nélkül színházba indulni. Ennek az alaptörvénynek igyekezett megfelelni jelen sorok szerzője is, amikor hosszú esti órákat áldozott a vámpírmítosz feltérképezésére. Visszaevezett a vamp jelenség gyökeréhez, Theda Bara csodálatos A fool there was filmjéhez, elmélyült Stephanie Meyer életművében, majd következett Rice, Polanski, sőt, egy véletlen felfedezésnek köszönhetően még a Magyar Színház oldalába kirámolt Vámpírok bálja díszletet is közvetlen közelről megcsodálhatta. Azt azonban nem gondolta volna, hogy mindezek után két dolog továbbra is tisztázatlanul fog állni előtte: ki az a Jake Perrine, és egész pontosan mi is ez a Vamp, ez a vámpírmusical? Ha igazat mondanak a sajtóanyagok, hogy egy New Yorkból importált, népszerű elektronikus-gótikus-rock-opera-vámpírmusicallel állunk szemben, miért olyan ördöngösen nehéz egy kapcsolódó angol nyelvű kritikát, vagy legalább egy szimpla képet fellelni a világhálón?

Jake Perrine darabját valamikor a kilencvenes évek derekán írta, amolyan egyetemi vizsgamunkaként. Az előadásnak érdemben tárgyalható fogadtatástörténete nincs, egy évadon át futott eldugott Off-Broadway-darabként, majd valamikor az ezredforduló környékén elkészült egy még ma is ingyenesen meghallgatható felvétel, jellegtelen dalokkal, megdöbbentő énekhangokkal. A színháztörténet és a Vamp útja nagy valószínűséggel itt szét is vált volna, ha a Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínháza elő nem szedi ezt a méltán feledésre predesztinált zagyvaságot.

A történet lekövetését a szerző minden lehetséges eszközzel akadályozza. Nem egyszerűen négy tökéletesen kidolgozatlan alakot dob bele egy ködös és tisztázatlan szituációba, mindezek mellé a nyolcvanas évek szintipopjának és a rákövetkező évtized gótmetál bandáinak legrosszabb értelemben vett hangzásából építi fel minden karaktert és invenciót nélkülöző, bávatag dallamvilágát. Tudjuk, hogy Alexandra (Vásári Mónika) egy magányos, de szeretetéhes vámpír, aki szabadidejében zeneórákat ad, továbbá hogy történetünk kezdetén három extanítványát látja vendégül, akiket aztán annak rendje és módja szerint meg is harapdál. Tudjuk, az egyik vendég, Simon (Lőrincz Levente) gonosz, érzéketlen és színész. Tudjuk, hogy Rosemary (Kisfaludy Zsófia), Simon egykori szeretője író, továbbá hogy vámpírrá válásának folyamata nagyjából egy szexuális forradalommal ér fel. És tudjuk azt is, hogy Carmine (Berecz György), egy jámbor, hívő festő, akinek a szüzessége körül a darab komoly köröket fut, majd társai váratlanul leszúrják.

Lőrincz Levente saját bevallása szerint kilencedik éve készül a darab színrevitelére, kitartása mégsem bizonyult elegendőnek, az alapanyag kusza szálai között mintha ő maga sem találta volna meg a vezérfonalat. A dallamvilágot jellemző monotonitás eleve szűk keretek közé szorította a színpadi mozgás lehetőségeit, a dominánssá váló állóképek pedig még inkább az unalom irányába tolták el az előadás egészét. A Spirit Kamaraszínház (producer: Perjés János) jellegzetesen turnézásra kialakított, nem túl drága és egyszerű díszletelemei ezúttal csak tovább nehezítették a néző feladatát: egy klasszikus vámpírfilmekből kiragadott, tükrös, pókhálós gótikus teret kapunk (díszlet: Árva Nóra), ahol aztán pillanatok alatt összezavarodunk. Az átláthatatlan térkezelés következtében sokszor követhetetlenné válik a szereplők tartózkodási helye, érzékelhetetlen képzeletbeli falakat emelnek egymás közé, így sokszor csak sejteni lehet, hogy az adott szereplők épp nem látják vagy hallják egymást. A felmerülő kérdéseket a színészek sem tudták tisztázni, sem gyakran érthetetlenbe hajló szövegükkel - amiben nem kis szerepe volt az eleve banálisan megírt és lefordított (Galambos Attila) szövegvilágnak -, sem elnagyoltan gonoszkodó fintoraikkal, gesztusaikkal. Hiába a rendező lelkesedése a sötét és misztikus előadások iránt, a Vamp annyi sebből vérzik, hogy az est végül tényleg betartotta az alcím ígéretét: elfogyás volt ez, két részben.

De, ha őszinték akarunk lenni, már az első felvonás végére kiürültek a nézőtér sorai.

Programkereső

Legnépszerűbb

Plusz

Kiderült, kik ők: Kult50 – A kultúra 50 arca

Megvan A kultúra 50 arca, a legújabbak, akik 2018-ban „pörgették a magyar kultúrát”, és jelentős teljesítményük miatt tíz kategóriában bekerültek az idei Kult50-be. A Fidelio kiadványát és egész évre kiterjedő programját ma délelőtt mutatták be a Rózsavölgyi Szalonban.
Klasszikus

"Tartozunk Bartóknak és Kodálynak" – Rohmann Ditta és a Söndörgő a Kult50-ben

Indul a Kult50 videósorozata! Hetente két alkalommal jelentkezünk videóval, melyekben párosával mutatjuk be az idei Kult50 szereplőit. Az első részben Rohmann Ditta csellóművészt és Eredics Benjamint, a délszláv népzenét játszó Söndörgő zenekar egyik tagját ültettük le beszélgetni, akik korábban soha nem találkoztak személyesen.
Klasszikus

Balogh Eszter: „Nem nyerni akartam, hanem hatni a közönségre!”

Elsöprő győzelmet aratott a londoni Hӓndel Énekversenyen Balogh Eszter mezzoszoprán. Megosztotta velünk a megmérettetésen szerzett tapasztalatait, gondolatait az opera szerepéről napjainkban, és azt is elárulta, hogy mi a célja az énekléssel.
Klasszikus

Túlélte a Notre Dame orgonája, de nem tudjuk, meg fog-e szólalni

A hangszerben három-négy évszázad orgonaépítői tapasztalata egyesült, különlegessége éppen a korában rejlett. Szívfájdító belegondolni, hogy lehet, soha nem fog megszólalni.
Plusz

Lángolt a Notre-Dame

Hétfő délután a fa tetőszerkezet kapott lángra a renoválás alatt álló katedrális - valószínűleg éppen a felújítással összefüggésben. A tűz gyorsan terjedt az egész épületben. Egy torony és a tetőszerkezet egy része is beomlott. A párizsiak döbbent csendben vagy vallásos énekeket énekelve álltak az utcán és figyelték az eseményeket.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Zenés színház hír

Posztumusz Igaz Ember díjat kapott Kálmán Imre

A Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapján a zeneszerző lánya, Kálmán Yvonne vette át a díjat az Operettszínházban.
Zenés színház opera

4 operaelőadás 26 órán belül? Kelemen Zoltánnak belefért

Három Bajazzókat és egy Bánk bán előadást vészelt át a szegedi Kelemen Zoltán operaénekes 26 órán belül. Nem is akárhogyan!
Zenés színház interjú

„Molnár Ferenc világraszóló zseni volt”

Április 26-án mutatja be az Operettszínház Béres Attila rendezésében a Liliomot. Az előadás két prózai szereplőjével, Nagy-Kálózy Eszterrel és Jordán Tamással arról is beszélgettünk, mi az a „molnárferenciség”, amihez a musicalben is ragaszkodni kell.
Zenés színház gyász

Elhunyt László Margit operaénekes

A Liszt-díjas lírai szopránénekesnőt, Érdemes művészt nyolcvannyolc éves korában érte a halál.
Zenés színház magazin

Gúnyt űz az Operaház a feketékből, vagy a kultúrájukat népszerűsíti?

A Porgy és Bess előadását kezdettől fogva botrány kísérte, pedig csak egy közepesen előadott kiváló operáról van szó, ami soha nem lesz olyan, mint fekete hangokkal.