A Játékkészítő körül szeptember óta tartó felhajtás, a villamosok oldaláról mosolygó sztárkavalkád, a brandet megtestesítő, minden kommunikációs csatornán előtérbe tolt piros szemüveg azt jelezte: ma már nem elég zenés gigaprodukciónak lenni. Kell a felturbózott marketing, muszáj az interaktivitás, a cirkusz, az összművészet jelszavaival feldobni a szórakoztató műfajt. És ami a legfontosabb: nem elég csak színészeket a színpadra állítani, fontos, hogy celebek legyenek. Valahol ez a szomorú elgondolás adja A Játékkészítő alaptörténetét is: korántsem elegendő, ha egy klasszikus mesehős sokat bizonyított, az eladhatósághoz és életben maradáshoz ennél többet kell tudni. Ezzel a problémával szembesül Malacka, a Háromfejű Sárkány és Aranyka: rég nem mesélik őket a világban, így ők a meseügynökség legkevésbé keresett, lenézett, már-már munkanélküli dolgozói. Mivel a felejtés veszélye fenyegeti őket, megkérik Petit, az emberi világból elrabolt kisfiút, hogy segítsen nekik. A kis csapat elindul a Játékkészítőhöz, hogy írjon róluk videójátékot, ami ismét népszerűvé teszi őket, és útjuk során különböző próbákat kell kiállniuk. A történettel eddig nincs is baj, az okító jelleg mellett felsejlik a mai gyerekek, a válság sújtotta munkaügyi helyzet és a showbiznisz kritikája is a kiszolgáltatottsággal és a felgyorsult világgal együtt. Ez még akkor is díjazandó, ha az Alice Csodaországban és a Végtelen történet jut róla eszünkbe, de keletkezésének körülményeit és céljait figyelembe véve több eredetiséget és intellektust nem szükséges számon kérni A Játékkészítőn.

Sztárban sztár

A napnál is világosabb, hogy senki nem a történet miatt vett rá jegyet, hanem a sok-sok ismert arc miatt, akik nevüket adták a jó előre Broadway-színvonalúnak kikiáltott szuperprodukcióhoz. Ezek a nézők sajnos nem találták meg számításaikat. A sztárok egyrészt a több ezer férőhelyes Tüskecsarnokban messziről nem látszanak, másrészt alig integrálják őket a történetbe: csupán egy-egy jelenet és dal erejéig bukkannak fel. A Megasztárból ismert Hien az előadás legelején énekel egy szívhez szóló dalt (hogy miért, azt nem tudjuk meg), Pokorny Lia Piroskaként egy villanásra feltűnik az első jelenetben, a Király-testvérek Jancsiként és Juliskaként egy számon át duetteznek, illetve Király Viktor egy dal erejéig még felbukkan a második felvonásban. Oroszlán Szonja jégkirálynőként visong végig egy egész jelenetet Aquatariában, amit egy mesebeli Waterlandként kell elképzelni. A kampányban főszereplőnek ígért Alföldit is csak a második felvonásban tolják be közönség sorai közé egy darun, mint a tehetségkutató ítészét, aki a videójátékokba bekerülni szándékozó mesehősök sorsa felett dönt. Az ő megjelenésével alakul át az előadás azzá, aminek tulajdonképpen szánták: celebekkel előadott popszámok füzérévé. Radics Gigi ebben a részben eleve versenyzőként tűnik fel, rajta kívül akrobatikus plüssök, ólomkatonák adnak elő produkciókat, remek ötleteket szolgáltatva a következő Csillag születikhez. Az este tulajdonképpeni főszereplője a Malackát alakító Szabó Győző, az Aranykát játszó Herrer Sára és a Háromfejű Sárkány (Bán Bálint, Kovács Ádám, Klem Viktor), akik minden erejüket megfeszítve igyekeznek menteni a menthetőt (elsősorban a saját jó hírnevüket).

Tehát az első jelenettől kezdve, mikor a Király-testvérek elsütik azt a szóviccet, hogy „Hogyan lettünk ekkora sztárok? Királyok vagyunk!", nyilvánvalóvá válik, hogy a beharangozott celebritások még véletlenül se fognak úgy csinálni, mintha színdarabban lennének. De ez nem az ő hibájuk, hanem a darabíróké (dramaturg és forgatókönyvíró: Divinyi Réka, storyboard: Huszka Zsombor). Az ötletesnek induló, gyerekeknek is tálalható történet kidolgozott karakterek és epizódok hiányában sikkad el, bár némi drámaiságot felvillant, amikor a Játékkészítővel való szerződéskötés után a showbiznisz kerekei bedarálják a mesehősöket. Ez a minimális feszültség elsősorban Alföldinek mint kíméletlen, dörzsölt és szarkasztikus zsűritagnak köszönhető, akinek még e szűkre szabott keretek között is van átütő színpadi jelenléte. Rajta kívül még a Bereczki Zoltán alakította Hüvelyk Matyit érdemes megemlíteni, akinek karakterét úgy oldották meg az ötletgazdák, hogy az első felvonás végében egész egyszerűen nem látszik, csak beszélnek róla. Viszont mikor az égigérő paszulyok között valamiért megnő, akkor Bereczki Zoltán az előadás egyetlen igazán ütős zenés produkcióját nyújtja, igaz, a dala is jó, és szerencséje van azzal, hogy tulajdonképpen ő zenés színész, ellentétben a többiekkel. Ez a profi jelenet visszaadja az illúziót, hogy musicalen ülünk, nem pedig egy tévés receptre összeállított hakniműsoron.

Na mi van, bénák vagytok?

Az előadásról a mívesen felépített reklámkampány ellenére se lehetett eldönteni, hogy gyerekdarab-e, vagy felnőtteknek szól, egy biztos, hogy a háromórás produkció egy hét-nyolc éves gyerekeknek iszonyatosan hosszú. A bárgyú szóvicceket is csak felnőttek értik, akiknek valószínűleg megfordult a fejében, hogy a bárdolatlan, szellentésre, testszagokra, egymás sértegetésére épülő poénokat és párbeszédeket megírta-e valaki, vagy szegény színészek improvizáltak megszorult pillanataikban. Extraként interaktivitást ígért a produkció, de ez kimerül annyiban, hogy a Piroska és a Farkasból ismert Nagymama és Vadász, akik hőseinket üldözik, szóba elegyednek a drágább jegyet váltott, tehát a színpadhoz közelebb ülő közönséggel. Ezek „Tegye fel a kezét az, akinek két füle van"-szintű kérdések, amivel nem lenne gond, ha a Vadász motivációként nem olyanokat süvöltene, hogy „Na mi van, bénák vagytok?" meg „Mi van, mozgássérültek vagytok?", előbbivel ugyanis sikerül átlépnie a jóérzés, utóbbival pedig a politikai korrektség határait, mivel a közönség soraiban egy csapat kerekesszékes is helyet foglalt. Pár szerencsés kisgyerek végül felmehetett a színpadra néhány percre, ami egy hatévesnek kétségkívül élmény, de nekik az ok nélkül ugrabugráló békaember-had és a műnevetés is az.

Látvány és zene

Nagy kár, és érthetetlen, hogy az amúgy látványos menekülésekre, összecsapásokra és vonulásokra alkalmat adó történet és a Tüskecsarnok óriási tere miért nem talált egymásra a produkcióban, a beígért cirkuszos-látványos vonal, az összművészeti törekvés miért két hintázó táncosban és néhány bukfencező artistában merült ki. És ha már egyszer ennyien dolgoztak a slágergyanúsnak szánt zenén (dalszövegíró: Orbán Tamás, zeneszerzők: Dobrády Ákos, Rácz Gergely, vezető zeneszerző: Rakonczai Viktor), és főleg ha musicalről van szó, akkor miért nem sikerült egy markáns alapmotívumot találni a sok külön-külön ütni próbáló, gyenge popsláger között. Pénz, energia és szakember a jelek szerint rendelkezésre állt, így elgondolkodtató, hogy ekkora, profi marketing mellett hogyan engedhet meg magának az alkotógárda ekkora amatőrizmust. Közben vicces ellentmondás, hogy az előadás saját maga parafrázisa: a mesehősök kínosabbnál kínosabb helyzetekbe kényszerülnek csak azért, hogy mentsék az egzisztenciájukat. Valószínűleg az egész stábbal ez történhetett, A Játékkészítőben azonban, mint a mesében, győz az igazság, magyarán az ízlés. A honlap szerint a darab 6 éves kor felett ajánlott - szerintünk inkább 6 éves kor alatt, akkor talán kevésbé okoz maradandó emlékeket, és a mellényúlások kevésbé bosszantóak.