Jövőre lesz ötven éve, hogy Magyarországon először láthattunk Peter Brook-rendezést: 1964-ben a Lear királlyal vendégszerepelt a Royal Shakespeare Company, s az előadás teljesen átforgatta a játékhagyományokat. Gábor Miklós is úgy fogalmazott, hogy "olyan kemény és logikus" az egész, hogy ha "valaki belémarna, készüljön fel rá, hogy a foga is belevásik". Kemény, logikus, pontos és felkavaró, érzelmes, szenvedélyes, elemző. Peter Brook alkotásai a színház gyakorlatában, rutinjában élő művészetet emelik elénk, s ez szokatlan.
Ez alatt az ötven év alatt nemzedékek nőttek fel Peter Brook bátor színházművészi elvein, politikus és pátoszteli alkotói akaratán, s már látjuk: akkora szerepet vállalt a közösségi tudás elemeinek átfogalmazásában Budapesten is, mint Párizsban vagy New Yorkban. A színház politikusságát az érzelmek játékából és harcából formázta esztétikailag megrázó, felkavaró, mindenképpen gondolkodtató alkotássá. Most újra Budapesten.
Peter Brook idén 88 éves, s bevallottan utolsó alkotása a mozarti Varázsfuvola eljátszása, átírása, színpadra állítása, vagyis megrendezése. Két évvel ezelőtt a párizsi Bouffes du Nord színházban, saját legendás játszóhelyének üres terében hét énekessel és egy zongorával átszerkesztette, Franck Krawczykkal átírta az operát, hogy ebben a letisztított szerkezetben meglássuk és meghalljuk a zenét. Brook mozarti értelemben ad lehetőséget Mozart operájának befogadására: szabadon, ahogy az alkotás is szabadon történik. Peter Brook amatőr zenész abban az értelemben, hogy nem koncertfellépések töltik meg napjait. De professzionális, amennyiben a zenéhez való viszonyban a hangszeres tudás mellett a zenei tapasztalat és kreatív értés is megjelenik. Negyven éve filmet készített Bizet Carmenjéből, ahol a megmagyarázhatatlanul előnk lépő irracionális szenvedély a zenei formákon túl is kísértő képpé válik. Jól ismert még rendkívüli Don Giovannija, melyben az operai hangzás és az énekesek testi jelenlétének szenvedélyes dramaturgiája vezet minket. Ehhez az Aix-en-Provence-ban rendezett bemutatóhoz díszletként csak pár színes rudat használt, s mindent az énekesek, legfőképp Peter Mattei Don Giovannijának színpadi ereje közvetített.
Brook operarendezései elsősorban színházi alkotások. Nem sztárénekesek lépnek fel benne, mert nem a hang egyedisége hozza létre az esztétikai élményt, hanem a hangok viszonya, az énekesek, színészek játéktudása. Ez nem a Metropolitan Operában működő protokoll, ahol vagy a szereposztások tucatjai tartják folyamatosan műsoron például Zeffirelli porosodó koncepcióit, vagy ahol néhány alkalom erejéig sztárokkal, majd még tucatszor másodvonalbeli énekesekkel éli tovább életét egy-egy operaelőadás.
Peter Brook az operát színháznak rendezi. Az énekesek hosszú hónapokig készülnek együtt a zenészekkel, de nem egyszerűen a szólamokat hangolják össze, hanem a megszólalás operai formáját keresik. Különös kísérlet ez, különös feladat énekelve valóságot teremteni. Brook a zenei hatás és zenei érzelem mellé a test jelenlétéből adódó, az operában konvencionálisan háttérbe szorított energiát is belépteti az alkotásba. Hihetővé tenni az énekben megszólaló beszédet - ehhez nemcsak énekesi, de színészi tudásra is szükség van.
Az Egy varázsfuvolában - mert az előadás címe a határozatlan névelőt használja - az ének köznapian keveredik a beszéddel, és nem csak a meglehetősen átírt-átszabdalt recitativo-szakaszok miatt. Az énekesek szabadon változtatják megszólalásuk ritmusát, éppúgy, mintha beszélnének. Lassabban, gyorsabban, de mindenképpen az ihletett élőbeszéd ritmusára formálják az áriákat.
Mivel az opera formájára könnyen rátelepszik az opera intézménye, észlelhetetlenné válik a színház. Brook fagyos hagyománynak tekinti a zenészekkel megtöltött zenekari árkot, mely elválasztja az énekeseket a nézőktől, eltereli a figyelmet a játékról, most éppen a meséről. Ezért a Bouffes du Nord-féle Egy varázsfuvolában egyetlen zongora marad csak hangszernek, s a szerepek közül is azok, akik a történet alapszövetéhez tartoznak. Tamino, Pamina, az Éj királynője, Papagena, Papageno, Sarastro és Monostatos. Két színész, William Nadylam és Abdou Ouologuem segíti a mese gördülését, szellemként, igazi mozarti Singspiel-színészként vezetik a tévelygőket, bambuszbotokból teret formálnak köréjük, s még a kar szólamait is éneklik, ha kell.
Az Egy varázsfuvola visszavezeti az operát a színházhoz, az éneket a játékhoz, az érzelmet az értelemhez. Üres tér, személyes játék, közvetlen és egyszerű kapcsolatokon át mesélik újra, mi történik az Éj királynőjével, férjével, lányukkal, annak szerelmével. S mindez annyira "logikus és kemény", hogy nem lehet "belemarni", csak a mese, a valóság, a mítoszok, a sorsok bonyolultságán gondolkodni. Tehát saját magunkon.
Ebben az előadásban három kellék van. A bűvös csengő egy triangulum, a gyilkos kés egy piros pálca, a varázsfuvola egy talált bot. Épp olyan, mint az, amit Brook 1990-es Viharjában Prospero kettétört. Mivel az Egy varázsfuvola Brook utolsó rendezése, ez a nagy búcsú, az elköszönés, így a varázspálca, a varázsfuvola, a varázslat az életmű egészében keresi és találja meg a helyét. Évek óta tudjuk, hogy ez a varázslatos történet, ez a mágikus zene zárja majd az alkotások sorát, évek óta erre készülünk, így a két órás előadás már megkezdése előtt ünnep és esemény.
Az ötven évvel ezelőtti Lear a Vígszínházban segített beszélni a szocialista realista színházi beszéd fonákságairól. 2013-ban Budapesten az Egy varázsfuvola ismét elindíthat, a maga meseiségével provokálhat egy újabb vitát színházi elképzeléseinkről, a műfaj szentségeiről és még annyi mindenről. S a pálcafuvola sorsa mi lesz? A finálé alatt meglátják.
hírlevél
