Béres Attila rendezésének van egy különleges bukéja, mintha nem is egy, hanem rögtön két Háry-előadást is látnánk. Az egyik érezhetően kezdeni akar valamit a többnyire a magyar nemzeti identitással egyenesbe összekötött történettel, a négy kocsmafal közé szorított kis magyar valósággal, amelyet olykor csak mesével, vagy jobban mondva ordas nagy füllentésekkel lehet elviselhetővé tenni. Az előadásnak ez a fele, amennyire ez lehetséges, visszavett a hazafias pátoszból, mély öniróniával, izgalmasan ütközteti Háry anekdotáit a realitással. A másik pedig mintha minderről tudomást sem véve esett volna áldozatul a nyári nagyszínpadok gyermekbetegségeinek, helyenként inkább kínos, mintsem valóban ütős poénokkal, és olykor aránytévesztésről tanúskodó, kevésbé kidolgozott színészvezetéssel. Minden hiányérzetünk ellenére sem lehetne azonban az előadást tévedésnek nevezni, inkább csak számtalan, a produkcióban felvetett, majd kiaknázatlanul maradt ötlet hagyhat némi keserű utóízt a nézőben.
Ötletben ugyanis nincs hiány. Cziegler Balázs egy monumentális, egész előadást uraló, urbánus díszletet álmodott a színpadra. Az idős Háry abonyi kocsma helyett ezúttal egy kiégett metróállomásra érkezik meg, benne a jól ismert, ütött-kopott kék szerelvénnyel. Ivócimborái egytől egyig az aluljáró sárga láthatósági mellénnyel feldíszített közmunkásai, akik marmonkannából isszák a leértékelt, savanyú bort. Fejük fölött utcanevek helyett Háry kalandjainak állomásait jelző feliratokat olvasunk - Határ úttól a Bécsi útig, és vissza. Az exobsitos érkezése ezt a szomorú, de valós teret varázsolja át egy hatalmas kártyavárrá, amely ugyan egyetlen pillanatra sem inog meg, mégis időről-időre átszűrődik rajta az aluljárók világának szürke valósága: hol egy megkopott metrókocsi zötyög át a háttérben, hol az öreg Háry szedett-vedett asztaltársasága rántja vissza a történetet a valóság talajára. Tihanyi Ildi jelmezei mintha egy görbe tükör előtt lebonyolított március 15-i megemlékezést idéznének, félméteres harcsabajszú huszárokkal, akiknek mentéjéről szív alakban verődik vissza a reflektor fénye - mintha csak a közmunkások láthatósági mellényének darabjai kúsztak volna át a mese világába. Juronics Tamás egész teret kitöltő, néptáncos elemekből felépített koreográfiái hasonlóképp iróniával közelítettek az előadáshoz. Az Intermezzo csúcspontján a proszcéniumra lépő tánckart váratlanul a "kérjük hagyják szabadon a biztonsági sávot" figyelmeztetés szakítja félbe, egy másik alkalommal pedig a Gangnamstyle híres, ám mérsékelten eredeti táncmozdulatait is felismerhetjük. Ahogy a fentiekből is kitűnik: a produkció erősségét elsősorban annak vizuális megoldásai jelentették, ami a Dóm tér méreteit tekintve önmagában véve is nagy teljesítmény.
Hogy az időnként akár sodró lendületűnek is nevezhető előadás az elnézhetőnél többször veszít ritmusából, annak több oka is van. Egyfelől mintha a próbafolyamat közben felmerülő számtalan ötletnek kivétel nélkül sikerült volna megugrania a középmagasra tett lécet, olykor másodlagossá téve magát az előadást. Az erősebb pillanatok közé tartozik például a gyerekkar válasza a "no mutassátok meg, mit tanultatok az iskolában" kérésre: itt az Ábécédé felmondása helyett a kölykök focizni kezdenek, de abszurditása miatt szerethető a Supermanként Mária Lujza segítségére röpülő Háry jelenete is, ám a női szereplők láttán kardjukkal sokadszorra is merevedést imitáló huszárok már inkább kellemetlennek tűnhetnek.
Másfelől Béres Attila rendezése sokszor jutalomjátékok laza füzérének hat. Míg Király Levente színpadra léptetése az öreg Háry szerepében még így is az előadás legjobb döntései közé tartozott, addig Bodrogi Gyula - előbb burkus silbakként, majd totyogó, kedvesen szétszórt császárként - Süsü-éneklés és közönségtapsoltatás nélkül képes lett volna maradandó élményt adni. Gálvölgyi János kínos és hosszadalmas rímpárokkal jelezte, hogy Ebelasztin a színpadon van, míg Vasvári Csaba Krucifixként ugyanezt fejhangon elszórt német-magyar nyelvtöredékekkel tette. Bordás Barbara előbb visszafogottságával, majd hangok terén nyújtott teljesítményével tette szerethetővé Örzsét, míg Homonnay Zsolt inkább operett felől közelítő alakítása a heroikus Háry-alakítások sorába illeszkedett be csont nélkül.
Napóleon szerepében Gerard Depardieu néhány, a hadvezértől származó francia idézettel, és egy-egy magyar végszó elismétlésével méltán érdemelte ki a nyári színpadok leghíresebb díszleteleme címet, alakításának valódi erénye a történetbe kényszerből beleírt, a francia és magyar nyelv között fordító székely deák, Zayzon Zsolt volt, aki életet lehelt az egyébként nézőpróbáló jelenetbe.
Minden hibája ellenére is fontos azonban hozzátenni, hogy ez a produkció többet érdemel két előadásnál. Van ugyanis benne erő és ötlet is dögivel - már csak egy ceruza kellene és egy bátor kéz, amelyik mer húzni ezekből.
hírlevél
