1883. január 21-én a Székely Nemzet című lap tárcarovata új Jókai-mű közlésébe fogott, a Szaffi április 17-ig összesen tizenkilenc folytatásban jelent meg. A történet sokak számára ismerős lehet: egy bánáti gazdag nemes a törökökkel szövetkezik, így amikor a Habsburg-seregek visszafoglalják az országot, menekülnie kell. A helyi pasával együtt elrejtik kincseiket, abban a reményben, hogy majd egyszer visszatérhetnek. Ám ő már nem, csak fia, Botsinkay Jónás tér később haza, aki mocsarat és egy romos várat talál a birtokán. Egy cigányasszony jóslata szerint

Botsinkay megkéri hát a birtokán élő disznókereskedő, Loncsár leánya, Arzéna kezét, a kisasszony azonban furcsa próbatételeknek veti alá a kérőt. Végül az apa beleegyezik a házasságba azzal a feltétellel, hogy a férfi előbb bárói rangot szerez.

Mikor Botsinkay tanakodva távozik, ugyan, hogyan is lenne ez kivitelezhető, elfog egy levelet, amelyből kiderül, Arzéna a császári generális titkos szeretője. Így már persze neki sem fűlik a foga a lányhoz, és mikor a cigányasszony házához visszatérve megtudja, hogy a jósnőt boszorkányság vádjával máglyán elégették, annak lányát, Szaffit veszi inkább feleségül. A jóslatnak megfelelően megtalálják a kincset, és Botsinkay nagy úrként él, míg asszonya inkább nem mutatkozik az előkelő vendégek előtt. Így a férfit sokan nőtlennek vélik. Időközben kiderül, hogy az őket eskető pap nem jegyezte be a házasságot, Botsinkay pedig könnyen bajba kerülhetne a feddhetetlen erkölcsi császárnő, Mária Terézia előtt. Annak udvari bolondja azonban egy csellel eléri, hogy az uralkodó áldását adja a frigyre, és Botsinkay immár hivatalosan is feleségül vehesse kedvesét.

Aki behatóan ismeri Jókai műveit, meg sem lepődik a nagy mesemondó kedvenc motívumain: török kor, mindenféle furcsa szokással rendelkező, egzotikus figurák, egy csavaros eszű főhős és persze párja, a nemes szívű, a fényűzést megvető leány. Ha a Szaffi elbeszélés ennyiben maradt volna, ma legfeljebb a kutatók vagy a leglelkesebb Jókai-rajongók keresnék ki az összkiadásból. Ám a történet már a szerző idejében továbbszövődött, egyfelől

Az egyikben Botsinkay, mielőtt rájönne, hogy Arzéna a bolondját járatja vele, megpróbál segítséget kérni a császári biztos Feuersteintől, hogyan is lehetne báróvá. Az úri társaság tréfát akar űzni a kissé vadembernek tűnő új földesúrral, aki azonban ügyesen kivágja magát minden helyzetből. A másik fejezet a Jókai által is kedvelt rémromantika összes kellékét felvonultatja: Botsinkay egy vad, viharos éjszakán felkeresi az akasztófát, aminek tövében Szaffi anyjának hamvait eltemették, és kiássa a ládát, hogy felesége tisztességgel búcsút vehessen szerettétől.

Már 1883-ban sor került egy fontos találkozásra Jókai Mór és a Magyarországon is ünnepelt zeneszerző, ifjabb Johann Strauss között. A komponista először tizenkilenc éves korában járt Pesten, eddigre már több magyar vonatkozású művet alkotott, például az Éljen a magyar! című polkát, és a színpadi alkotásaival is sikert aratott. Mivel a korabeli osztrák közönséget roppantul izgatta kissé vadnak, de igen szórakoztatónak tartott szomszédsága – valóságos divatja volt mindennek, ami magyar –, felmerült,

Ennek természetesen hazánk fiai is nagyon örültek, hiszen úgy érezték, kultúránk így kaphatna igazi elismerést az Osztrák-Magyar Monarchiában. Strausst bemutatták az írófejedelem Jókainak, a két alkotó megegyezett a témában, librettistának pedig a magyar származású Ignaz Schnitzert kérték fel (aki később Petőfi verseit is átültette német nyelvre, némiképp finomítva a forradalmi hangvételükön). Jókai egy 1883 decemberében írott levelében azt ígérte Schnitzernek, hamarosan küldi a szöveget, amelyet a librettistának „már csak versbe kell szednie.”

Az író a későbbiekben is igen lelkes maradt a darab iránt, felajánlotta, hogy mutat Strauss számára olyan régi magyar és cigány dallamokat, amelyek jól illenének a műbe, sőt

Hasonlóképpen felügyelte, hogy a színreállítás is autentikus legyen, és a jelmezek megfeleljenek a 18. századi magyar viseletnek. A cigánybárót végül 1885. október 24-én, épp egy nappal zeneszerzőjének hatvanadik születésnapja előtt mutatták be Bécsben, a Theater an der Wienben, míg Magyarországon először ugyanazon év november 27-én játszották, német nyelven. Az első magyar nyelvű bemutatót Kolozsvárott tartották, majd 1886. március 27-én Budapesten a Népszínház is műsorra tűzte, másik fordításban és némiképp átdolgozott formában, Straussnak amúgy is szokása volt levonni a bemutatói tanulságait, és annak megfelelően csiszolgatni a műveit. A cigánybáró a monarchia mindkét fővárosában óriási sikert aratott, dallamai, idézetei közszájon forogtak, Strauss pedig többször visszatért még Pestre, hogy vezényelje a művét, amelyet a magyar közönség különösen magáénak érzett.

Osztrák és magyar muzsika

A cigánybáró operett cselekménye számos ponton eltér ugyanakkor a Szaffi történetétől. Már a nevek is különböznek, maga Jókai is tisztában volt vele, hogy hangosan kimondva őket, máshogyan hatnak, mint leírva. Így lett Botsinkay Jónásból – aki keresztnevét valószínűleg az elbeszélés eredeti célközönsége, az erdélyi lakosság azon szokása alapján kapta, miszerint szívesen választottak ószövetségi neveket a gyermekeiknek – Barinkay Sándor, a cigányasszony Cafrinkából Czipra, míg Loncsár, a disznókirály Zsupán Kálmán néven szerepel az operettben. Új szereplők is feltűnnek a színen: Barinkayt a császári biztos, Carnero helyezi vissza birtokaiba, aki azonban Zsupán házában felfedezi huszonnégy éve elvesztett feleségét, Mirabellát, és időközben felnőtt fiát, Ottokárt. Annak idején az 1717-es belgrádi csata sodorta el őket egymás mellől – amelyet az asszony egy szellemes kupléban idéz fel – azóta Mirabella Arzéna nevelőnőjévé lett, fia pedig a kisasszony titkos szerelme.

Az operett egyik legérdekesebb vonása, hogy a Jókainál a házas Feuersteinnel viszonyt folytató Arzéna kap egy „legális” szerelmi kapcsolatot, amely egyszersmind árnyalja a fiatal lány alakját, miért utasítja el olyan gőgösen a kérőit. Az első felvonásbeli jelenet (amelyben a szerelmesek Barinkay kikosarazása után titokban találkoznak) semmivel sem kisebb intenzitású szerelmi zene, mint később a főszereplők nagy duettje.

amely megmutatja, hogy a mellékszereplők nem puszta karikatúrák, hanem saját történettel rendelkeznek. Mindez pedig A cigánybáró műfaji kérdéséhez is elvezet.

Jókai Schnitzernek írt legkorábbi fennmaradt levelében operaszöveget emleget, ezért a szakirodalomban felmerült a kérdés, vajon milyen művet tervezett Strauss eredetileg írni: operát, operettet, daljátékot? A legnyomósabb érv általában az szokott lenni, hogy a mű a Theater an der Wien számára készült, amely ekkoriban kizárólag operettet játszott. Ugyanakkor a mű bemutatója után

Szaffit úgy méltatták, mint operettben még sosem látott karaktert, de épp az Arzéna-Ottokár példából láthatjuk, mennyivel idelizáltabbak a figurák, mint Strauss korábbi színpadi műveiben – legkézenfekvőbb példaként gondoljunk csak A denevér frivol alakjaira! Strausst azonban vonzotta az opera műfaja, annyira, hogy később egy jóval egyértelműbb példa esetében meg is próbálkozott a műfajjal, 1892-ben mutatták be Pázmán lovag című művét, amely szintén magyar irodalmi mű alapján íródott, Arany János azonos című vígballadája adta a témát.

A karakterek módosulása mellett egy fontos dramaturgiai különbség is szerepel a második felvonásban, Jókai művéhez képest. Míg az elbeszélésében csak afféle függelékként derül ki Szaffi nemesi származása, amelynek a lány végig tudatában volt, az operettben nagy drámai jelenet keretében tudjuk meg, hogy a lány apja Temesvár utolsó pasája volt. Ez indítja arra Barinkayt, hogy megváljon kedvesétől – hiszen köznemesként nem érzi magát méltónak egy hercegnő kezére –, és beálljon a spanyol örökösödési háborúba induló hadseregbe. A katonai téma nem csupán a pompás zene és a táncjelenetek lehetősége miatt kapott hangsúlyosabb szerepet az operettben,

Ezért kapott központi szerepet a rövid harmadik felvonásban a hazaérkező sereg ünnepi bevonulása is.

A cigánybáróban a bemutató idején mindkét nagy nemzet, a magyar és az osztrák is a saját felmagaszosulását látta. A bécsi sajtó azt hangsúlyozta, mennyire megnemesítette, és osztrák köntösbe öltöztette Strauss a magyar történetet és a különféle egzotikus zenei anyagokat. Való igaz, a Keringőkirály nem tudott – és valószínűleg nem is akart – kibújni a bőréből, hiszen kedvelt tánczenei műfajait bőségesen felhasználta a darabban. Az egyik legnagyobb slágerré vált Kincs-tercett – amelyben Barinkay Czipra és Szaffi segítségével rálel az elrejtett vagyonra – épp egy keringő, a harmadik felvonásban pedig Zsupán polkaritmusban meséli el harctéri kalandjait.

Ám azok sem tévedtek, akik a magyar és más, a korban egzotikusnak ható zenei világ szerepét méltatták a műben, épp ezek adják A cigánybáró sziporkázó színgazdagságát. Strauss, ahogy a szórakoztató zene legkiválóbb képviselői, minden hatást magába olvasztott, amivel csak találkozott. Az operettben hallunk verbunkost, Szaffi dala pedig a cigánykeservesek világát idézi, persze nem eredeti formában, hanem a kor szokásainak megfelelően hozzáigazítva az uralkodó zenei köznyelvhez.

Tudható, hogy Strauss zenekara magyarországi fellépései során játszotta Erkel Ferenc Hunyadi László-nyitányát – habár azt nem Johann, hanem öccse, Josef vezényelte –, és A cigánybáró nyitányát hallgatva nem tudjuk nem észrevenni, hogy zene bizonyos vonásai visszaköszönnek.

A cigánybárónak még egy szimbolikus idézete van, amely azonban minden eddiginél direktebb asszociációkat kelt. A második felvonás végén, mikor a sereg csatába indul, Strauss felhasználta a Rákóczi-indulót, a sokáig betiltott dallamot, amely most azonban a legnagyobb dicsőségben szólalhatott meg az osztrák fővárosban. 

Operett – vagy mégis opera?

„A Denevér mellett a Cigánybáró Johann Straussnak az az operettje, amelyet általában az operaházak szoktak előadni. S a mű ezt a kitüntetést egyrészt megérdemli, másrészt igényli: énekszólamai és zenekari igénye olyan, hogy azt csak a klasszikus operamuzsikára hivatott előadóművészek tudják megszólaltatni, másrészt

– írja Várnai Péter Operalexikonjában. Valóban, A cigánybárót szinte a kezdetektől magukénak érezték az operaházak: a Magyar Királyi Operaház 1905-ben mutatta be, nem sokkal később, 1910-ben pedig a Bécsi Opera tűzte műsorára.

Ha pedig akár csak a címszerep esetében végigtekintünk mindazokon, akik valaha énekelték, egészen szédítő listát kapunk. Budapesten a Magyar Állami Operaház archívuma szerint Barinkay szerepében Arányi Dezső, Gábor József, Somló József, Ocskay Kornél, Szedő Miklós, Pataky Kálmán (!), Laurisin Lajos, Sárdy János, Nagypál László, Lóránt György, Mátray Ferenc, Palcsó Sándor, Juhász Pál, Szőnyi Ferenc, Vadas Kiss László, Tarnay Gyula, Turpinszky Béla, Berkes János, Hormai József, Leblanc Győző, Kiss B. Attila, László Boldizsár és Boncsér Gergely lépett az Operaház vagy az egyéb játszóhelyek színpadára. Egy név azonban feltűnően hiányzik a listáról: Ilosfalvy Róberté, akivel hangfelvétel is készült Ferencsik János vezényletével, valamint Mikó András 1969-es filmjéhez is a hangját kölcsönözte.

Érdekes tendencia,  amely talán annak köszönhető, hogy a nemzetközi vizeken mozgó énekesek jobban specializálódtak: míg idehaza akadnak olaszos, nagy drámai hangok is Barinkay alakítói között, a nemzetközi zenei világban a felvételeken szinte mindig lírai vagy karaktertenorok öltötték magukra a figurát, esetleg olyanok, akik bár nagyobb hanggal rendelkeztek, elsősorban a német repertoárra szakosodtak. A nemzetközi szereposztásokból semmiképpen nem szabad kihagyni Nicolai Geddát, aki kétszer is lemezre énekelte a szólamot, de ott van még Herbert Lippert, Nikolai Schukoff, Julius Patzak, Josef Protschka, hogy csak a fontosabb felvételek főszereplőit említsük, egy filmfelvételhez pedig Fritz Wunderlich is a hangját adta.

A listának van egy egészen különleges tagja is, 1975-ben ugyanis Arthur Maria Rabenalt osztrák rendező immár harmadszorra készült filmet forgatni A cigánybáróból (az eggyel korábbi, 1965-ös filmben Szaffi szerepét Házy Erzsébet alakította, az online is elérhető felvétel cikkünk végén megtalálható). Ám az eredetileg kiválasztott művész, Franco Bonisolli váratlanul kiesett a produkcióból.

Így végül egy bizonyos Siegfried Jerusalem lett a főszereplő, akit alighanem senkinek nem kell bemutatni: A cigánybáróval elinduló pálya meredeken ívelt felfelé, egy évvel később az énekes már Lohengrinként debütált, ma pedig a világ legnagyobb Wagner-tenorjai között tartjuk számon.

Bár a legnagyobb kihívást a címszereplő szólama jelenti, az operett többi figuráját is igen nagy nevek formálták meg az évek során. A már említett, Ilosfalvy Róbert nevével fémjelzett felvételen a neves tenor partnerei többek között Házy Erzsébet, Komlóssy Erzsébet, Melis György és Ágai Karola voltak, De hasonlóan tekintélyes listát írhatunk a szerepek külföldi előadóit illetően: Grace Bumbry, Elisabeth Schwarzkopf, Várady Júlia (Szaffi), Hamari Júlia, Hanna Schwarz (Czipra), Walter Berry (Zsupán). Érdekesség, hogy bár Homonay Péter gróf szerepe nem túl hosszú, deus ex machina-szerű megjelenése, valamint pompás énekelnivalója miatt gyakran őt is igen nagy művészek szólaltatták meg, mint például Dietrich Fischer-Dieska. Hermann Prey pedig kétszer is lemezre énekelte. Egy 2015-ös Lawrence Foster által vezényelt felvételen pedig Carnero, a császári biztos szerepében a legendás karaktertenor, az akkor hetvenöt éves Heinz Zednik hallható.

Ifjabb Johann Strauss legmagyarabb témájú művének a sikere töretlen: ismét csak az Opera adatbáziásra támaszkodva, bemutatója óta

Legutóbb a Szegedi Szabadtéri Játékokon láthattuk, novemberben pedig a Budapesti Operettszínház tűzi műsorra, természetesen számos kiváló operaénekes közreműködésével. Immár száznegyven éve ejtik rabul a zenekedvelőket a Keringőkirály halhatatlan dallamai, és tanuljuk meg mindannyian, hogy az igaz szerelem minden drága kincsnél többet ér.