Az alábbi szöveg a Magyar Színházi Társaság által szervezett, 2026. május 15-én az Eötvös 10-ben megtartott Szakmai Egyeztető Fórumon, Dinyés Dániel felszólalásában elhangzott, Vajda Gergely és Dinyés Dániel által közösen megfogalmazott gondolatoknak a leirata.
1. Fiatalok meghívása
- Szeretném felhívni a figyelmet egy régi reflexre, amit el kéne közösen engednünk: felülről, az 50-60 évesek megmondják mi a jó, mi lesz a jó 20-as 30-as korosztálynak.
- Az árkok betemetését kezdjük a generációs árkok eltüntetésével.
2. A zenés színházi versenyhelyzet megteremtése
– A monopóliumok felszámolása: az a nonszensz, hogy egy teljes műfajért egy színház a felelős, ezt a lehető leggyorsabban meg kell szüntetni, lásd opera, operett.
– A vidéki operajátszás azonnali felkarolása, mini társulatok (8 fő) létrehozása a vidéki Nemzeti Színházakban.
– Fel kell fedezni, hogy ha nincs hol beleszeretni a műfajba, utánpótlás sem lesz.
– Egy képzeletbeli, ideális operaigazgatónak első tettei közt kell legyen, hogy leül a vidéki zeneigazgatókkal, és megkérdezi hogyan segíthet, hiszen az ő érdeke, hogy később hozzá fussanak be a vidéki operatagozatokon felfedezett és kiművelt énekesek, rendezők, karmesterek, színházi szakemberek.
– A fővárosban minimum egy további, operát intézményi szinten játszó helyet kell létrehozni, ami nem tartozik semennyiben a jelenlegi operaház égisze alá. Fel kellene ismerni végre, hogy egy nemzeti operajátszást szolgáló intézménynek elemi érdeke saját konkurenciájának a megteremtése – és ameddig szükséges – ápolása.
– „A színvonal senkinek sem árt” alapon, a versenyhelyzettel mindenki nyer: ha küzdeni kell a közönségért, minőségi előadókért, hogy hozzám jöjjön és ne a másik intézménybe, azzal épp az általános színvonal, és így a közönség fog jól járni, nem beszélve a szakmáról.
– Lehessen tévedni! Ez nem csak ide, hanem a teljes zenés színházi szcénára vonatkozik: tévedni csak akkor lehet, ha nem azon múlik a teljes szcéna további élete, ergo vannak még más színházak is rajtunk kívül, akik azt csinálják, mint mi. Azért van égetően szükség a konkurenciára, mert akkor nem az a teher nyomja a vállunk, hogy egy rosszul sikerült bemutatóval (avagy évadokkal) teljes közönségrétegeket veszítünk el akár örökre a műfajnak; hanem csupán annyi történik, hogy adott esetben nem sikerül egy előadás. Ilyen mindig van, mindig is lesz. A legfontosabb az, hogy lehessen!
3. A Budapesti Operettszínház nevéhez méltó működése
– A műfaj 170 éves, hihetetlenül gazdag múltjának a reprezentánsa kell legyen ez az intézmény, nem pedig valami soha nem létezett, utólagosan kreált, képzeletbeli dolgoknak. A jelenlegi helyzet inkább a Budai Vár történelemhamisító épületeihez hasonlít, és nem méltó egy igazi hungarikumhoz.
– Ugyanakkor itt nem csak szemléletváltás szükséges, de az is, hogy a német színházak Volksoper/népszínház mintájára is gazdagodjon a repertoár. Ez is az itthoni konkurenciahelyzetet tudná erősíteni. Egy évadba egy vígopera ugyanúgy bele kell férjen, mint egy sok zenei betétet tartalmazó, ám alapvetően prózai darab megvalósítása.
– Meg kell találni a kortárs felületet az operettben is, amely irány nem a Dr. Frankenstein szörnyéhez hasonlatosan, össze nem illő darabokból egybekényszeríttet szörnyoperetteket hoz létre, hanem a régi gondolatokat kortárssá transzformáló műveket. Ez a műfaj is csak a fiatalok elérésével fogja megérni a következő 100 évet, amihez egy dolog kell: alkotó fiatalok. Az „így kell ezt csinálni” helyett támogatni kell őket az elképzeléseik megvalósításában.
4. A kritikai élet újra felvirágoztatása
– A hozzáértő és építő, konstruktívan kritizáló közbeszéd megteremtése elengedhetetlen cél, nemcsak a prózai, de a zenés színházi területen is. A kritikát mint emlékezettechnikát újra fel kell fedezni a szakma és a köz számára is. Ne csak premierekről, de a hétköznapokon eljátszott előadásokról is legyen kritika, beszámoló.
– A zenés színház nem prózai színház, ahol mindenkihez hozzánő a szerepe és abban a színházban az a szerep csak őt jelenti. Itt a szerepek váltogatják az embereket, nem az emberek a szerepeket! A futó előadásba beálló énekművészek is megérdemlik a kritikai figyelmet.
5. A musicaljátszás további támogatása
– Szembe kell nézni a zenés színházi szcénának azzal, hogy a musical – hatásában, közönségének rajongásában, szólista sztárjaiban, látványosságában – korunk bel canto operája. A musical lehet az a küszöb, amelyen keresztül be tudjuk léptetni a zenés színház műfajába az attól esetleg idegenkedő embereket. Ezt nem el-, vagy megítélni kell, hanem okosan használni. Egy Chicago-rajongóval már egy Ábrahám Pál-operettet is meg lehet szerettetni, és onnan már csak egy lépés egy Offenbach-kuplé. Ráadásul ez nem egyirányú utca, hanem oda-vissza járható. Ezt egy musicalt játszó színházaknak is tudnia kell, és tudatosan építenie erre műsorpolitikát, mindezt átjárható jegy- és reklámkonstrukcióval.
– Amikor ezt mondom, a szívem szakad ki az Erkel Színház „elvesztése” miatt, de nagyon jó, hogy két, nagyrészt csak musicalt játszó hely van Pesten. Ez erősíteni fogja a műfajt. Ugyanakkor az egyik legnagyobb bűne a jelenlegi operavezetésnek az Erkel elvesztegetése, amelynek a legnagyobb felkiáltójelnek kell lennie a teljes színházi szakma számára: így, egy kormány asszisztálásával soha többet ne lehessen színházat átjátszani senkinek. Nincs kétségem afelől, hogy mekkora siker már most, és lesz is még a jövőben az ebben a formájában működő Erkel. De nekem, mint aki ismeri a színház teljes múltját: ez valódi tragédia. Budapest legjobb operai akusztikáját veszítettük el ezzel a színházzal, egy olyan történelmi helyet, amelynek a falai közt 100 év operajátszásának legdicsőségesebb pillanatai történtek. Fjodor Saljapin, Beniamino Gigli, Mario del Monaco, Montserrat Caballé, Carlo Bergonzi, Luciano Pavarotti, Boris Christoff, Renata Scotto, Nicolai Gedda, Plácido Domingo, Jelena Obrazcova, José Carreras, Dietrich Fischer-Dieskau, Arturo Toscanini, Willem Mengelberg, Bruno Walter, Wilhelm Furtwängler, Lamberto Gardelli, Giuseppe Patané. Az összes külföldi sztár itt és nem a Andrássy úti operaházban lépett fel. Aki nem ült az Erkel Színház utolsó, legfölső sorában operát hallgatni, az nem tudja milyen a tökéletes, élő operai hangzás.
– Csupán azért, hogy a prózai színházat kedvelők is el tudják képzelni: három ember elhatározza, hogy a Vígszínházat fél évre bezárja, majd megnyitja azt mondjuk egy második operajátszó helynek. Na, pont így érzi magát a teljes komolyzenész és opera szakma az Erkel kapcsán.
6. Kortárs zenés színház (a Theater an der Wien mintájára)
– Egy kisebb, de funkciójában teljes hely megnyitása, ahol elsősorban a kortárs kultúra kap majd helyet. Nemcsak kortárs darabokat mutatnának itt be (operák, operettek, musicalek), hanem a régebbi korok darabjait is, ám kizárólag kortárs felfogásban. Aki ide bejön, az tudja, hogy erős kortárs arcéllel fog találkozni. Ez a hely lehetne a fiatal alkotók igazi otthona: az a hely, amelytől a zenés műfaj megújulása, frissülése folyamatosan és joggal várható. Fiatal énekesek, fiatal rendezők, fiatal tervezők és legfőképp: fiatal vezetés. Lendületet és innovációt lehetne ettől a helytől várni, hiszen a közönség egy dologra már évszázadok óta kíváncsi, ezt biztosan tudjuk: a fiatalságra.
7. A zenészek helyzete a prózai színházban
– Manapság, amikor minden prózai színház a zenében találja meg az eladhatóságának egy fontos biztosítékát, jó lenne végre a zenészeket is kiemelni a „harmadik statiszta státuszból”. Gondolok itt egyszerre szakmai, és anyagi megbecsültségre is. Tudatosítani kell minden prózai színház vezetésében, hogy amennyiben élő zenét szeretne egy előadásban, ahhoz a zenész kreatív energiája bizony elengedhetetlen. Ha megbecsült alkotótársként tudnánk tekinteni végre az „egyszeri hegedűsre” is, vagy akár a zeneszerzőre, az merőben változtatna mindenki hangulatán, és erősen javítaná a produkció általános színvonalát.
– Zárszóként szeretném a prózai rendezők és színházvezetők figyelmébe ajánlani ezt az egy gondolatot: a zenész olyan, mint annak idején a Trabant: lelke van. Ha idegesen csapkodjuk a kormányt, nem fog elindulni, de ha utántöltjük az olajat, minden induláskor ellenőrizzük a kapcsolótáblát, akkor az összes zöld lámpánál mindenkit le fog hagyni.
Fejléckép: Dinyés Dániel (fotó/forrás: Nagy Attila / Nemzeti Filharmonikusok)
hírlevél
