- Az utóbbi időben úgy alakult, hogy híres Latabár-szerepeket kaptam. Miskolcon az Egy bolond százat csinál című előadásban a dupla szerepet, a főpincért meg a grófot játszom. Tavaly megcsináltuk Győrben az Állami Áruházat, ahol Dánielt, a női konfekció vezetőjét adtam, amit szintén mindenki Latabár Kálmánhoz köt és itt van még Frosch A denevérből.

- Pedig a hangod sokkal jobban hasonlít Kabos Gyuláéhoz.

- Tényleg? Ha motyorászok és hadarok, akkor talán... Mondták már, de hasonlítottak már Rátonyihoz meg Feleki Kamillhoz, akik azért nem kutyaütő senkik voltak, hanem etalonok! Molnár Gál Péter írta egy kritikájában, hogy nem is láthattam azokat az elődöket, akiket az alakításom eszébe jutatott. Arra törekszem, hogy legyen különbség a szerepeim között, hogy Georges-ként az Őrült nők ketrecében, vagy a Hotel Mentholban Bringaként, vagy a Csárdáskirálynőben Bóniként ne legyek ugyanolyan. Szeretném egy prózai színész igényességével játszani a táncoskomikus szerepeket. Miközben remélem, egyre "vidásabb" vagyok. Nem tudom meghatározni, hogy mit jelent ez, egyelőre csak tapogatózom. A saját attribútumaimmal szeretnék hatni.

- De amikor tapogatózol, keresel egy hangot egy szerephez, akkor ezektől az elődöktől veszel át valamit?

- Nem. Ha készülök valamire és tudom, hogy van egy celluloid által megőrzött változat, akkor direkt nem nézem meg, hogy ne befolyásoljon. Utána, amikor már megvolt a premier, akkor természetesen igen.

- Akkor már nem "árt"?

- Nem. Előtte csak a korábbi szövegkönyvet szoktam átnézni, nehogy óhatatlanul olyat mondjak, ami valakihez már köthető. Maradtak fenn olyan szövegpéldányok, amiben csak annyi olvasható, hogy "Itt bejön Latabár, hét percig vicceseket mond és utána indulunk". Nem szeretném, hogy akaratomon kívül olyat mondjak, amit más Frosch már előttem - Suka Sándor vagy Koltai Róbert - elmondott. A saját fejemből pattanjon ki a szöveg! Valaki egyszer gratulált, hogy milyen jó a dramaturg, milyen remek mondatokat adott a számba. Sokan még azt sem tudják, hogy a saját szellemi termékem, ami elhangzik! A fene tudja egyébként, hogy Frosch, a szerep maga jó-e. Lehet, hogy ők, az elődök tálalták már nekünk úgy, hogy azóta azt gondoljuk, bárcsak egyszer eljátszhatnám! Először 1996-ban voltam a részeges fegyőr, abból a miskolci előadásból egy-két mondatot vettem ár, mert amikor Szinetár Miklós 2006-ban felkért Frosch szerepére, szabad kezet kaptam. Most például kitalálták, hogy a nézőtérről kell bejönnöm...

- Meg is szólítod a nézőket?

- Meg is énekeltetem őket! Ráadásul, ha nem sikerül az átdíszítés, tehát nem megy fel a függöny, akkor muszáj tovább beszélni!

- Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy nem vagy egy bonviván alkat...

- Igen, kicsi vagyok, gumiarcú és hízásra hajlamos. És tudom, nem tudok énekelni. Azt szoktam mondani, hogy felfigyeltek az Operában a hangomra, azért kaptam prózai szerepet. Mert akik tényleg tudnak énekelni, azok itt játszanak az Operaházban, és nagyszerű dolog, hogy mellettük én vicceseket mondhatok. A már emlegetett Latabár hányszor ritmikus prózázik! A nagy elődök, akikről beszéltünk már, az alakítás komplexitásán belül, ha kell, dalra is fakadnak. Ez érvényes rám is. Korábban ugyanannyi prózai és zenés szerepet játszottam, az arány az utóbbi időben fordult meg, de egyáltalán nem bánom. Azt viszont nem tudom, hogy én mentem-e ebbe az irányba vagy vittek. 

- Amiről most beszélsz, az a pálya indulása, alakulása, de amikor színész akartál lenni, akkor is tudatában voltál, hogy táncoskomikus alkat vagy?

- Bohóc akartam lenni. Amikor az alkatot említettem, nem csak a fizikai alkatra gondoltam. Én nagyon szeretek nevetni és megnevettetni másokat. Gyerekként hallgattam a Rádiókabarét, akkor ment a tévében a Telepódium, az Idesüss. Nekem tetszett, hogy bolondoznak és nagyon szerettem volna ezt csinálni, mert milyen jó, ha engem néznek. Aztán ez átfordult, ma már azt szeretném, hogy annak legyen jó, aki néz. Persze én se haljak bele! Szóval, bohóc akartam lenni. Keserű tapasztalat volt egy színjátszó táborban, amikor bohóctréfákat kellett csinálnunk. Rettentő nehezen ment és izzadságszagú volt. Hogy abban mennyi munka van! A színpadi lazaság mögött mindig rengeteg munka van.

- Azért abban a mondatodban, hogy "egy prózai színész igényességével" akarod megformálni a szerepet, mégis volt valami látens értékítélet. Vagy félreértettem?

- Nem volt értékítélet. Az Operaházból már többekkel játszottam más színházaknál: Kolonits Klárával a Marica grófnőben, Váradi Zitával a Lili bárónőben, Nyári Zoltánnal a Csárdáskirálynőben. Kolonits Klári mindig azt mondta, hogy segítsek neki a prózában. Nekem a beszéd a természetes közeg, aztán jön egy ingoványosabb terep, amikor énekelni kell, de náluk ez pont fordítva van. Ők a zenéből közelítenek a próza megfejtéséhez, náluk első a dallam, én pedig a dalszövegből indulok ki. Erre vonatkozott ez a mondat.

- Az operett egyébként megengedi a kísérletezést? Mennyire rugalmas műfaj? Meddig lehet elmenni?

- A színház szerintem mindig egy gúzsba kötött repülés, mert szabályok nélkül nem lehet játszani. Szerintem az operett operett legyen, mert egy színház - különösen vidéken - azért vesz elő operettet, mert azt akar játszani. Amikor Mohácsi János megrendezte először a Csárdáskirálynőt, a végletekig feszítette ugyan a műfaji kereteket, de megmaradt a korszakban. Amikor egy előadásra készülök, mindig utánajárok egy ötletnek, hogy a szófordulat, a vicc elhangozhatott-e az adott korban. Attól még, játékban lehet és kell modernnek lenni. Próbálom a jelent és a múltat összekötni - ezt a műfajt nagyon frissen művelni a hagyományos keretek tiszteletben tartásával.