A miskolci operafesztivál agóniája nem most kezdődött, hanem tavaly. Beigazolódtak a fesztivált féltők aggodalmai, még szorosabbra kellett rántani a nadrágszíjat, a nem hazai fellépők száma egyre csökkent (Lisztnek a török basa előtt abszolvált isztambuli koncertjét reprodukáló ifjú török leány sem teljesen külföldi fellépő, hiszen a magyar Akadémia hallgatója). Meg is hirdette hát a dicső korszakot lezáró régi-új vezetés - hiszen Kesselyák Gergely a fáklyát, mit kezéből kivettek, most csak visszavette - az új programot: népopera kell, azaz az operát vissza kell vezetni a néphez, a széles tömegek szórakoztatási formájává kell tenni. Nem citálom az ezzel járó kockázatokat: elég legyen annyi, hogy bár a helybéliek közül sokan ellátogatnak majd egyes ingyenes koncertekre, azok, akik miatt e fesztiválnak jó híre kélt, az igényes pesti közönség, a külföldi vendégek, a szállásért fizetők elmaradnak, elmaradhatnak.

Ennek a változásnak volt előszele az idei Tosca. Vidnyánszky Attila az avasi kilátótorony tövébe, és annak szintjeire képzelte el Puccini jelesét, így nem kellett az érdeklődőknek belépőt sem fizetniük. Bár a látványelemek tobzódása azt a benyomást kelthette, hogy ez a Tosca hasonlít a piramisokkal és tevékkel felturbózott rettenetes szörnyszülött Aida-produkciókhoz, szerencsére nem ereszkedett le a csupán a nagy tömegjelenetekkel vakító, eredeti gondolatot nem tartalmazó operacirkusz szintjére.

Az előadást utcai események vezették fel: az első két felvonást láthatták a miskolciak (már ha elég közel tudtak férkőzni) az önkormányzat székházának közelében és a főbb közlekedési csomópontokon. Ezek az előadások lettek volna a bevezetések az operába. A hangosítási és egyéb szervezési hibák miatt azonban a beavatási szertartás megakadt, így akik felzarándokoltak két nappal később az Avasra, a kilátóhoz, ha nem tudták, miről is szól a Tosca, meglehetősen unatkoztak, hiszen az olaszul előadott mű szövegét nem lehetett követni.

Ahogy az eseményeket sem, melynek részesei voltak a második világháború egyenruháiban feszítő bandériumok, komplett zarándokmenetek, püspököstől, apácakülönítményestől, egy fáklyás megemlékezésen részt vevő gimnáziumi osztály, pár fekete ruhás különítményes, egy tucat marcona hadfi kalasnyikovokkal, akasztottak a kilátó oldalában, és egy robbantós hadász alakulat, akik aktivitásukkal nem egy fontos jelenetet, így Scarpia Te Deumát, szétlőtték. Hogy hol húzódott meg e csinnadrattás attrakcióban a Templom vagy a Farnese-palota, azt nehéz lenne megmondani. Azon szerencsések, akik ismerték az alapművet, persze tudhatták, hogy itt a különleges terephez választottak abba illő keretet: vagyis a lepukkant, kissé már rozsdás kilátóhoz választották a díszleteket. A háttérben (díszlettervező: Zeke Edit) egy találatot kapott Robur pihent, a színpad előtt tankcsapdák, terepszínű akadályok, még füstölgő romok. Itt, ezen a helyszínen háború zajlik - jelezte a markánsan kialakított tér, és ennek a háborúnak volt vérfagylaló hőse a gaz Scarpia.

A Toscában megjelenített erkölcsi dilemmák viszont a háborúban nem felerősödtek, hanem lesüllyedtek a közhely szintjére. Az „eláruljam vagy ne áruljam el barátomat, kedvesemet" dilemmájának oka egy ilyes háború vadította díszletben áthelyeződik Scarpiáról a körülményekre, tehát eljelentékteleníti a legfőbb szerepet. Csak a Scarpiát alakító, kiváló, magas színvonalon éneklő cseh, Martin Bártának köszönhető, hogy maradt Scarpiában is valami rettenetes, félelmetes, máskülönben, ha egy kevéssé erős alkat énekli, nem lett volna több kétdimenziós hadúrnál.

A nem mindig egyértelműen a második világháborúra, hanem inkább minden aljas 20. századi háborúra, így a délszláv háborúra is utaló díszlet és rendezés a csataterekké vált utcát kiválóan érzékeltette, a dráma olykor úgy vált sötétté, ahogy a vér alvad, a kamaszok berontása a színpadra egyenesen azt előlegezte, hogy rövidesen itt vérontás, népirtás lesz. És dermesztőek is voltak a harmadik felvonásban a kilátón himbálódzó holtak.

Vidnyánszky Attila, ha a háború borzalmát érzékeltette, hatásos képeket produkált. Ezért nem is értettem, mi szükség van a sem e rendezés stílusához, sem a Toscához nem illő ötletekre: Tosca és Cavarodossi szerelmi kettősük alatt egy nyitott terepjáróban hagyják el az Angyalvárat, mögöttük katonák ülnek, majd két statiszta elvisz előttük egy pár rajzolt tájképet, azt kívánván érzékeltetni, hogy erdők és mezők mellett haladnak el. Az ilyesfajta felesleges ötletek tulajdonképpen azt kérdőjelezik meg, hogy van a rendezésnek stílusa, egységes koncepciója, megkérdőjelezik, hogy a rendező ezt az egészet, ezt a háborúsdit komolyan gondolta, és tulajdonképpen ily módon megkérdőjelezik még az ideológiát is, tehát a háború elítélésének szándékát. Hasonlóképpen nem ide, nem ebbe a koncepcióba való volt a két szereplő ruhája: számolni illett volna azzal, hogy ha Cavaradossi 18. századi gavallérnak lett öltöztetve, és Tosca egy e korba illő dámának, akkor minden esetben idegenek lesznek a hadi környezetben. Ugyanígy az alapkoncepció megkérdőjelezésének volt minősíthető hogy egyes katonák a balszélen a terepjáróban illegették magukat. Ráadásul tették mindezt a dolgok komolyra fordulását jelző ágyúzengések, a Te Deum előtt, s eközben végig szóltak a petárdák. Így nem csupán a számos hangosítási hiba, de ez a zengedelem is nehezítette az ária élvezetét.

Abban sem vagyok biztos, hogy ez a hely alkalmas az előadásokra: a három felvonást három helyről néztem meg, az elsőt jobb szélről, az avasi lakótelep felől érkezve, beszorulva egy kerítés elé, elég jól belátva a terepet, de elég kényelmetlen pózba merevedve, állva, a második felvonáshoz átmentem a másik oldalra, ám itt alig láttam valamit a kilátó első emeletén játszókból. És csak a harmadik részre találtam olyan helyet, ahol a testi épségem veszélyeztetése nélkül elhelyezkedtem, és tudtam a darabot élvezni is.

Kiss B. Atillának mintha a nyílt terepen korán elfogyott volna olykor a levegője, a hangja határozottan csak egy-két áriában szólt, tulajdonképpen nem volt méltó partnere az egészen pazar alakítást nyújtó, minden magasabb hangot is magabiztosan kiéneklő, az előadás legjobbjának bizonyuló, a szerep melységeit, az abban rejlő minden fájdalmat megjelenítő Rálik Szilviának. A kisebb szerepekben fellépők, Szvétek László és Hábetler András is remek alakítást nyújtottak, a mikroport mintha Szvéteket (Angelotti) kevésbé zavarta volna.

A hely alkalmatlanságának köszönhető az is, hogy nem tudok írni a zenekari játék minőségéről: ugyanis minden és mindenki kihangosítva lett csak hallható. Az énekesek olykor zörgő mikroportokkal jártak, a zenekar olykor berezonált, a mikrofonok olykor gerjedtek, és a hangzáskép is leginkább azokat a felvételeket idézte, melyeket Sharp kazettás magnóval vettem fel a nyolcvanas évek végén a Bartók Rádióból. A zenekarból a mélyebb hangok alig jöttek át, amit követni lehetett, az legfeljebb az előadás dinamikája volt. Kesselyák Gergely erőteljes, hatásvadász szólamoktól sem mentes Toscát vezényelt, olyat, melyért hogy jobban halljam, akár fizetni is hajlandó lettem volna.

Fogalmam sincs, hány emberrel, hány miskolcival sikerült az Avason megkedveltetni a Toscát. Bizonyára lesznek páran, akik otthon is meghallgatják majd, akik e miatt az előadás miatt fokozottabban érdeklődnek majd az opera iránt. De abban is biztos vagyok, hogy ez az előadás azokat, akik a régi Bartók+... eseményeken szerzett élmények miatt jöttek e fesztiválra, akik a régi megszokott színvonalat várták, elrettentette. Világossá tette számukra, hogy más idők jönnek. Ami lesz, az már tényleg nem nekik fog szólni.