Június 15-én a Miskolci Nemzeti Színházban mutatják be Zombola Péter operáját, az „… és Echo”-t. A különleges, egyfelvonásos báboperáról Vizin Viktória énekesnővel beszélgettünk, aki nem csak főszereplője, hanem Gergye Krisztián koreográfus mellett alkotója, librettistája is a műnek.
*
A magyar közönség a Fesztiválzenekarral és Cser Krisztiánnal A kékszakállú herceg várában hallotta utoljára. Úgy vélem, ahányan vagyunk, annyiféleképpen értelmezzük Bartók operáját. Önnek miről szól?
Minden alkalommal másképpen élem meg a Kékszakállút. Tíz éve, a Carmen-periódusomban került a repertoáromba, és a végzet asszonyát láttam Juditban. Sokkal nehezebb volt az elesett nőt megtalálni magamban. Most viszont olyannak látom, aki csodásan naiv. Mindent meg akar oldani – szeretettel, szerelemmel. Csak a két szereplő mást hall egymás szavaiban, ebből alakul ki a drámai helyzet.
Önnel együtt változott a szerep a tíz év alatt?
Természetesen. Ez a történet most azt mondja nekem: amikor egy nő azt hiszi, hogy önzetlenül, odaadással szeret, akkor is van benne egyfajta önzés. Kékszakállúnak és Juditnak nincs más lehetősége, mint egymást választani, de a nyomorral együtt. Judit aztán szembesül azzal, hogy nem ő a legfontosabb Kékszakállú gondolataiban. Ez iszonyatosan ki tudja készíteni a nőt.
Carmenre épp az ellenkezője igaz. Sosem választ egyetlen férfit.
Megviselt az a tizenkét év, amíg Carmen voltam, ezért is hagytam el a szerepet.
Hitelesen akartam előadni az operát, és emiatt fájdalmasan mélyre kellett nyúlnom magamban.
Minden szerepéhez így viszonyul?
Igen, mindig. Az a fajta művész vagyok, aki ezt megköveteli magától.
Az operában ez ritka.
Színésznő szerettem volna lenni, nem operaénekes.
Vizin Viktória
Azért kezdtem a Kékszakállúval, mert a Bartók Plusz Operafesztiválon bemutatkozó előadásuk, az „… és Echo” fülszövege azt írja, ez egy fordított Kékszakállú-történet, amelyben csak Judit van, egyedül a várban. A cím viszont Ovidiust, pontosabban Nárcisz és Echo történetét idézi.
Nem volt célom, hogy ezt a két mítoszt összekapcsoljam, egészen más úton készült el a darab. Főként annak köszönhető, hogy rátaláltam két csodálatos alkotótársra, Zombola Péter zeneszerzőre és Gergye Krisztián koreográfusra. Krisztián egyszer fél óra alatt koreografált nekem egy Víg özvegyet, később az első sorban néztem végig a Kokoschka babája című előadásának a bemutatóját. Még aznap éjjel írtam neki: nekünk együtt kell dolgoznunk.
Mindig is szerettem volna egyesíteni a képzőművészetet, a színjátszást, az ének- és a mozgásművészetet, nekem erről szól a színpad. Úgy látszik, erre húsz évet kellett várnom.
Miről szól az „… és Echo”?
Egy énekesnő tragédiája, aki saját keresztjeként nem az emberi kapcsolatokat, hanem a karriert választotta. Négy színpadi függöny közé van zárva, és lassan elfelejti, hogy hol a színpad, „kint-e vagy bent”. A történet B. Török Fruzsina A kereszt című művéből származik, amit nekünk írt. Ebben a „kereszt” két dologra vonatkozik: az élet keresztjére, és a zenei keresztekre, amelyek felemelik a hangot.
Hogy lett belőle operalibrettó?
Először nekiláttam, megírtam A keresztből a szövegkönyvet, ekkor a cselekmény még lineáris volt. Viszont Krisztián nem így dolgozik, szerette volna, ha utalások hálója, és nem az időbeli egymásutániság teszi egésszé a művet. Szóval fogtuk, és felszabdaltuk.
Ezek szerint Ön az a fajta énekesnő, aki szeret leülni, és egy librettóval „molyolni”?
Nem volt új feladat számomra, Andrási Gertrúd zenés művéhez, A Boszorkányhoz is én írtam szöveget, szeretek írni. Benne vagyok ebben a librettóban is, a zenében is.
Akartam is mondani: hogy egy énekesnőről szól az „… és Echo”, ez elég árulkodó. Maria Callas mondta, hogy akkor érzi, hogy szeretik, ha a színpadon énekel. Itt viszont a színpad – börtön.
A színpadi magány iszonyatosan nagy magány.
A húszas éveimben szerettem felmenni, később azonban mókuskeréknek éreztem. Most pedig rájöttem, hogy a színpadi létezés az egyén drámája. Mindannyian egyedül vagyunk az életben, a társaink elhaladnak mellettünk.
Így gondolja?
Hat hetet vesz igénybe egy operaprodukció, és én mindig belehaltam, ha a végén el kellett válnom a társulattól. Úgy éltem meg, hogy örökre tudtam nekik adni, de rá kellett döbbennem, hogy nem. Szerencsém van, a párom nem operaénekes, vissza tud húzni a valóságba. De volt, hogy három-négy hónapra elmentem, és hiába ünnepeltek a színpadon, nem éreztem jól magam. Mindig volt bennem valami kétely az ünneplést illetően.
Akkor az, hogy létrehoznak egy ilyen előadást, az énekesnő szabadulási kísérlete?
Igen! Ez a vezérmottóm, a szabadság. A Carmen annak idején megfosztott a szabadságomtól, és amikor kitörtem a szerepből, sokan nem értettek. De én nem azért lettem operaénekes, hogy milliókat gyűjtsek a bankszámlámra, hanem hogy művészeti értéket adjak át.
Vizin Viktória
Szokatlan formát választottak: báboperának is nevezhetjük az „… és Echo”-t. Miért van szükség erre az opera konzervatív műfajának?
Én szigorúan konzervatív vagyok, ha operáról van szó! Te jó ég, szerintem mindig a régit kell megőrizni, de ez nem az abroncsos ruhákat jelenti, hanem a történetek hitelességét.
Számomra az opera a zene és a színjáték tökéletes egységét jelenti, ehhez kell ragaszkodni. Hogy bábokkal vagy azok nélkül, az mindegy. Ezért sem kell megmenteni az operát, mert lehet, hogy ma már nem olyan népszerű, mint a 19. században, de a műfajnak attól még lehet igazsága.
Mi a báb szerepe az operában?
Egyetlen emberméretű bábunk van, az én karakterem alteregója, Adélnak hívják. Hoffer Károly és a Budapesti Bábszínház műhelye alkotta, a jelmezeket pedig Debreczeni Ildikó, illetve a Jelmez-Art Kft., akik Európától Amerikáig a legnagyobb operajátszóknak terveznek jelmezeket. Gergye Krisztián fogja a bábut mozgatni, természetesen, mint mindenről, a kezdetektől erről is nagyon határozott elképzelései voltak.
Milyen lesz Zombola Péter zenéje?
Péter neobarokk zenét írt az operához, ne ijedjen meg senki, hallgatható lesz. Van benne lehetőség énekbeszédre, de nem a schönbergi Sprechgesangra gondolok, inkább olyanra, amit a sanzonokban hallunk.
A Bartók Plusz Operafesztiválon mutatkozik be az előadás. Nem először lép fel a fesztiválon, mi hozza vissza Miskolcra?
Nem csak az, hogy a fél családom Miskolc-közeli. Imádom a miskolci közönséget, látom rajtuk, hogy őszintén érdekli őket az, amit a színpadon látnak. Nem csak tapsolnak és hazamennek, hanem kapcsolatot tudok velük teremteni. Ez egy olyan fesztivál, ahol önmagam lehetek.
Vizin Viktória
Ha színpadon van, arra is jut energiája, hogy a közönséget felmérje?
Amikor a Komponistát énekeltem az Ariadnéban, Richard Strauss operájában, akkor meg kellett tanulnom, hogy a szemébe nézzek az embereknek. Juditként is találkoztam szempárokkal, nem csak az első sorokban, hanem az erkélyen is.
Éreztem, hogy velem vannak, hogy magamhoz tudom őket láncolni. Nem azért, hogy engem figyeljenek, Vizin Vikit, hanem a történetet, a zenét.
Milyen tervei vannak az „Echo”-val, és azon túl?
Az „Echo” nem csak Miskolcon kerül színpadra, szeretnénk elvinni az ország több városába, sőt, külföldre is. Már keressük a librettistát, aki angolra át tudná ültetni a szöveget. Szeretném, ha a triumvirátusunk, Krisztián, Péter és én alkotni tudna még. Pótolhatatlan alkotótársakat találtam az ő személyükben, fantasztikus lehetőségeink vannak.
Az „… és Echo” június 15-én hallható a Bartók Plusz Operafesztiválon az Accord Vonósnégyes közreműködésével. Bővebb információ itt, jegyvásárlás itt.
hírlevél
