Minden idők második legfiatalabb rendezőjeként kapott lehetőséget Valentin Schwarz, hogy Bayreuthban színre állítsa Wagner monumentális tetralógiáját, A Nibelung gyűrűjét. Az osztrák művész idén töltötte be a harmincharmadik életévét, tehát alig másfél évvel idősebb, mint az Ünnepi Játékok történetének egyik legsikeresebb Ringjét jegyző Patrice Chéreau volt, amikor 1976-ban, a darab premierjének századik évfordulóján bemutatta saját interpretációját.
Jelenet A walkür előadásából (Fotó/Forrás: Enrico Nawrath / Bayreuthi Ünnepi Játékok)
Bár a rendező mögött már nagyjából másfél tucat operabemutató áll, ezek jellemzően kisebb német színházakban kerültek színre, így a legtöbbek számára ismeretlenként kapta meg azt a befutott művészek számára is megtisztelő feladatot, hogy Bayreuthban bemutatkozhasson. Nem mintha a nagy wagneriánusok különösebben kesztyűs kézzel bánnának a rendezőkkel, a mai napig jellemző, hogy az Ünnepi Játékok modern vagy az eredeti művet átértelmező produkcióit ellenállással fogadják, az idei évben egyenesen hírnek számított, hogy Roland Schwab Trisztán és Izolda-rendezése után a közönség nem adott hangot nemtetszésének. A Ring után azonban még a visszatérő Bayreuth-járók is megdöbbentek, olyan heves ellenérzéssel fogadta a hallgatóság az ifjú rendezőt, mikor az Az istenek alkonya végén színpadra lépett.
Azoknak, akik kedvelik a rendezői színházat: értette valaki a pénteki Istenek alkonyát?
– jelent meg a kérdés egy Wagner-kedvelő Facebook-csoportban nem sokkal a premier után, ami jelzi, hogy a közönség nyitottabb része sem tudta feltétlenül követni a produkció gondolatmenetét. Annyiban nehezebb dolguk volt azoknak, akik otthonról követték az előadásokat, hogy a tetralógia első három részét csupán rádióközvetítésben lehetett meghallgatni, miközben a leírások alapján a színpadon látható motívumok a teljes ciklus folyamán bonyolult rendszert alkottak. Az utolsó részt aztán a BR-Klassik videóközvetítésben tárta a nézők elé, így sokan csupán akkor szembesültek Valentin Schwarznak az eredeti történettől erősen eltérő koncepciójával (az előadás az Opera on Video jóvoltából még visszanézhető).
Annyit előre is tudni lehetett, hogy a rendező egy Netflix-sorozat stílusában álmodta meg a produkciót, bár némiképp visszakozott, mikor a német sajtó felkapta ezt a kifejezést, és elkezdett Netflix-Ringként hivatkozni a készülő előadásra. Azt mindenesetre a legtöbb kritika kiemelte, hogy Schwarz teljesen megfosztotta a történetet a mitológiai vonatkozásaitól, nincsenek benne istenek és törpék, hanem minden szereplő ember, a középpontban pedig egy gazdag család diszfunkcionális működése, traumái állnak.
A sajtóban megjelent vélemények jóval differenciáltabbak, mint a közönségé, sőt, akadt, aki kifejezetten megrökönyödött, milyen indulatosan fogadták a jelenlevők a produkciót.
Akik azt hiszik, hogy a kultúrakedvelők civilizáltabb emberek, mint azok, akik az operaházak közelébe se mennek, Bayreuthban rájöhetnek a tévedésükre
– kezdte cikkét a Der Tagesspiegel újságírója. Az újságíró hozzáteszi, jó dolog, ha a művészet heves érzelmeket vált ki, de azért mégsem egy kétezer fős, dühöngő tömegre gondol ilyenkor az ember. Az elutasító reakciókat a legtöbb újságíró szóvá tette, a Zeit Online cikke például igazságtalannak nevezte ezt a hozzáállást, és a rendező tehetségére, kreativitására, elhivatottságára hivatkozott.
Az előadás központi motívuma a testvérviszály volt, a nyitójelenetben az anyaméhben látunk két magzatot, akik már ekkor harcolnak egymással. A koncepció tehát Wotan és Alberich komplementer voltából indul ki, Schwarz-Alberich és Licht-Alberich ők, ahogyan a Siegfried első felvonásában elhangzik – mutatott rá a Wagneropera.net újságírója. Így a jelen előadásban ikertestvérekké lett két ellenlábas mint Káin és Ábel, Jákob és Ézsau jelenik meg, akik az öröklésért vívják a családi belharcukat. Ebben a szembenállásban különösen fontos szerep jut a gyerekeknek, az Alberich által megszerzett Rajna kincse is egy gyermek: a későbbi Hagen. Fiatalemberként a Siegfriedben is visszatér, második elrablója, Fafner betegágyánál, a két férfi pedig együtt végez a haldokló öreggel – ezt a jelenetet a Zeit Online kritikusa az egész tetralógia egyik legerősebb részletének nevezte.
Jelenet Az istenek alkonya előadásából (Fotó/Forrás: Enrico Nawrath / Bayreuthi Ünnepi Játékok)
Más szereplők is többször bukkannak fel, mint a wagneri eredetiben, vagy éppenséggel egészen más szerepet játszanak. Freia A Rajna kincse cselekménye után öngyilkos lesz, A walkürben a temetésének lehetünk tanúi. Grane sem ló, hanem ember, Brünnhilde alkalmazottja, később Siegfried szerelmi riválisa, majd Az istenek alkonyában újra a házaspárt szolgálja, hogy aztán a Gibichungok végezzenek vele, brutális módon. Az utolsó jelenetben felbukkanó levágott feje kapcsán – melyet Gunther egy nejlonzacskóban egy felvonáson keresztül magánál tart – a Zeit Online és a Der Tagesspiegel is a Hetedik című David Fincher-filmre asszociált, ám érdekes módon a fejjel folytatott szerelmi jelenet kapcsán egyetlen olvasott kritika sem hivatkozott egy nyilvánvaló operai párhuzamra, a Saloméra.
Szintén Schwarz invenciója Siegfried és Brünnhilde gyermeke, aki a tetralógia utolsó részében a gyűrű és a kincs funkcióját tölti be. Amellett, hogy a második felvonásban találkoznak is Hagennel, közvetlen utalás A Rajna kincsében az aranyat jelképező egykori kisfiúra az a sárga-fekete sapka, melyet a tetralógia első részében még ő viselt. A Der Tagesspiegel cikke ugyanakkor felrótta, hogy a kislány története elvarratlan marad, apja halála után (egészen pontosan amikor a zárómonológban Brünnhilde Logét említi) élettelenül esik össze. A Zeit Online újságírója szerint is Az istenek alkonya lett a rendezés leggyengébb része, itt mintha maga a rendező is visszalépne egy kissé a korábbi radikális megoldásaitól, a kritikus nehezményezte, hogy Siegfried halála a legrosszabb értelemben lett konvencionális. A Neue Zürcher Zeitung ellenben épp ennek az operának a második felvonását méltatta, ahol a kórus a legtradicionálisabb Wagner-játszásra jellemző maszkot viselt, melyet a cikk szerzője a mitológia paródiájának tekintett. Ez a motívum több más újságíró figyelmét is felkeltette, a Der Tagesspiegel szerint
a maszkok arra utalnak, hogy a wagneri hagyomány nyomása alatt csak tönkremenni lehet, így Hagen utolsó mondata („Zurück von Ring!”) egyszersmind a rendező vallomása.
A produkciónak még számos motívumát ki lehetne emelni, olyan jobban sikerült ötleteket, mint a szereplők mániákus fiatalságkeresése, melyet a plasztikai műtét után várakozó walkürök jelenítenek meg – ahogy a New York Times cikke említette –; vagy olyan, megkérdőjelezhetőbbeket, mint a darabbeli szörnyűségek (kínzás, gyilkosság, erőszak, vérfertőzés, gyermekbántalmazás stb.) után optimistának ható zárójelenetet, ahol újra két ikermagzatot látunk, ám ezúttal már teljes békében. Abban azonban a legtöbb újságíró egyetértett, hogy bármilyen színes és jó ötletek jelentek is meg a színpadon, az egész némiképp öncélúnak hatott, a theartsdesk.com hiányos és következetlen szimbólumrendszerre hivatkozott, a BR-Klassik pedig már A walkürről írt kritikájában azt rótta fel, hogy a rendezés által sem Wagnert, sem a saját világunkat nem ismerjük meg mélyebben.
Jelenet a Siegfried előadásából (Fotó/Forrás: Enrico Nawrath / Bayreuthi Ünnepi Játékok)
A közönség valamivel jobban, de nem teljes lelkesedéssel fogadta az előadások zenei megvalósítását, melynek számos váratlan esemény, beugrás állt az útjában. A karmester, Cornelius Meister mindössze néhány hét alatt állt be a produkcióba, miután Pietari Inkinen koronavírus-fertőzés miatt kiesett, teljesítménye azonban így is megosztotta mind a sajtót, mind a közönséget. Míg az első három este a dirigens lelkes tapsot kapott, Az istenek alkonya után többen nemtetszésüknek adtak hangot, a Zeit Online újságírója szerint ezen az estén a zenekar elnyomta az énekeseket, és a Deutsche Welle cikke is ezt emelte ki legnagyobb problémaként. Épp ellenkezőleg látta a BR-Klassik kritikusa, aki szerint Meister estéről estére egyre jobb lett, és ha több ideje lett volna próbálni, még kiválóbb produkciót hozhatott volna létre.
Ami az énekeseket illeti,
Wotan szerepének kiosztása önmagában is egy történet volt
– állapította meg a Theartsdesk, hiszen júniusban két új beálló került a produkcióba, miután John Lundgren magánéleti okokra hivatkozva visszalépett, Tomasz Konieczny sérüléséről és gyógyulásáról pedig mi is beszámoltunk. Az istenek alkonyában Stephen Gould mondta le a szereplést, ezért az éppen nyaralásáról visszahívott Clay Hilley ugrott be helyette Siegfried szerepében. Az egyik legnagyobb közönségkedvenc az Alberichet éneklő Olafur Sigurdarson volt, ám a BR-Klassik újságírója túl hangosnak találta. A két Siegfried egyaránt sikert aratott, mind a kritika, mind a közönség elmarasztalta azonban (az egyébként szintén covidból gyógyult, és ezért a Budapesti Wagner-napokon való szereplését is lemondó) Iréne Theorin vibratóit. Nagy sikert aratott azonban Lise Davidsen Sieglindeként és a nagy bayreuthi kedvenc, Klaus Florian Vogt Siegmundja. Az istenek alkonyából a kritikák A walkürbe is beugró Michael Kupfer-Radeckyt és a Budapesten is fellépő Albert Dohment emelték ki.
Az istenek alkonya 2022-es bayreuthi előadása, Valentin Schwarz rendezésében visszanézhető az Opera on Video oldalán.
Fejléckép: Jelenet A Rajna kincse előadásából (fotó/forrás: Enrico Nawrath)
hírlevél
