Minden idők második legfiatalabb rendezőjeként kapott lehetőséget Valentin Schwarz, hogy Bayreuthban színre állítsa Wagner monumentális tetralógiáját, A Nibelung gyűrűjét. Az osztrák művész idén töltötte be a harmincharmadik életévét, tehát alig másfél évvel idősebb, mint az Ünnepi Játékok történetének egyik legsikeresebb Ringjét jegyző Patrice Chéreau volt, amikor 1976-ban, a darab premierjének századik évfordulóján bemutatta saját interpretációját.

Jelenet A walkür előadásából (Fotó/Forrás: Enrico Nawrath / Bayreuthi Ünnepi Játékok)

Bár a rendező mögött már nagyjából másfél tucat operabemutató áll, ezek jellemzően kisebb német színházakban kerültek színre, így a legtöbbek számára ismeretlenként kapta meg azt a befutott művészek számára is megtisztelő feladatot, hogy Bayreuthban bemutatkozhasson. Nem mintha a nagy wagneriánusok különösebben kesztyűs kézzel bánnának a rendezőkkel, a mai napig jellemző, hogy az Ünnepi Játékok modern vagy az eredeti művet átértelmező produkcióit ellenállással fogadják, az idei évben egyenesen hírnek számított, hogy Roland Schwab Trisztán és Izolda-rendezése után a közönség nem adott hangot nemtetszésének. A Ring után azonban még a visszatérő Bayreuth-járók is megdöbbentek, olyan heves ellenérzéssel fogadta a hallgatóság az ifjú rendezőt, mikor az Az istenek alkonya végén színpadra lépett.

– jelent meg a kérdés egy Wagner-kedvelő Facebook-csoportban nem sokkal a premier után, ami jelzi, hogy a közönség nyitottabb része sem tudta feltétlenül követni a produkció gondolatmenetét. Annyiban nehezebb dolguk volt azoknak, akik otthonról követték az előadásokat, hogy a tetralógia első három részét csupán rádióközvetítésben lehetett meghallgatni, miközben a leírások alapján a színpadon látható motívumok a teljes ciklus folyamán bonyolult rendszert alkottak. Az utolsó részt aztán a BR-Klassik videóközvetítésben tárta a nézők elé, így sokan csupán akkor szembesültek Valentin Schwarznak az eredeti történettől erősen eltérő koncepciójával (az előadás az Opera on Video jóvoltából még visszanézhető).

Annyit előre is tudni lehetett, hogy a rendező egy Netflix-sorozat stílusában álmodta meg a produkciót, bár némiképp visszakozott, mikor a német sajtó felkapta ezt a kifejezést, és elkezdett Netflix-Ringként hivatkozni a készülő előadásra. Azt mindenesetre a legtöbb kritika kiemelte, hogy Schwarz teljesen megfosztotta a történetet a mitológiai vonatkozásaitól, nincsenek benne istenek és törpék, hanem minden szereplő ember, a középpontban pedig egy gazdag család diszfunkcionális működése, traumái állnak.

A sajtóban megjelent vélemények jóval differenciáltabbak, mint a közönségé, sőt, akadt, aki kifejezetten megrökönyödött, milyen indulatosan fogadták a jelenlevők a produkciót.

– kezdte cikkét a Der Tagesspiegel újságírója. Az újságíró hozzáteszi, jó dolog, ha a művészet heves érzelmeket vált ki, de azért mégsem egy kétezer fős, dühöngő tömegre gondol ilyenkor az ember. Az elutasító reakciókat a legtöbb újságíró szóvá tette, a Zeit Online cikke például igazságtalannak nevezte ezt a hozzáállást, és a rendező tehetségére, kreativitására, elhivatottságára hivatkozott.

Az előadás központi motívuma a testvérviszály volt, a nyitójelenetben az anyaméhben látunk két magzatot, akik már ekkor harcolnak egymással. A koncepció tehát Wotan és Alberich komplementer voltából indul ki, Schwarz-Alberich és Licht-Alberich ők, ahogyan a Siegfried első felvonásában elhangzik – mutatott rá a Wagneropera.net újságírója. Így a jelen előadásban ikertestvérekké lett két ellenlábas mint Káin és Ábel, Jákob és Ézsau jelenik meg, akik az öröklésért vívják a családi belharcukat. Ebben a szembenállásban különösen fontos szerep jut a gyerekeknek, az Alberich által megszerzett Rajna kincse is egy gyermek: a későbbi Hagen. Fiatalemberként a Siegfriedben is visszatér, második elrablója, Fafner betegágyánál, a két férfi pedig együtt végez a haldokló öreggel – ezt a jelenetet a Zeit Online kritikusa az egész tetralógia egyik legerősebb részletének nevezte.

Jelenet Az istenek alkonya előadásából (Fotó/Forrás: Enrico Nawrath / Bayreuthi Ünnepi Játékok)

Más szereplők is többször bukkannak fel, mint a wagneri eredetiben, vagy éppenséggel egészen más szerepet játszanak. Freia A Rajna kincse cselekménye után öngyilkos lesz, A walkürben a temetésének lehetünk tanúi. Grane sem ló, hanem ember, Brünnhilde alkalmazottja, később Siegfried szerelmi riválisa, majd Az istenek alkonyában újra a házaspárt szolgálja, hogy aztán a Gibichungok végezzenek vele, brutális módon. Az utolsó jelenetben felbukkanó levágott feje kapcsán – melyet Gunther egy nejlonzacskóban egy felvonáson keresztül magánál tart – a Zeit Online és a Der Tagesspiegel is a Hetedik című David Fincher-filmre asszociált, ám érdekes módon a fejjel folytatott szerelmi jelenet kapcsán egyetlen olvasott kritika sem hivatkozott egy nyilvánvaló operai párhuzamra, a Saloméra.

Szintén Schwarz invenciója Siegfried és Brünnhilde gyermeke, aki a tetralógia utolsó részében a gyűrű és a kincs funkcióját tölti be. Amellett, hogy a második felvonásban találkoznak is Hagennel, közvetlen utalás A Rajna kincsében az aranyat jelképező egykori kisfiúra az a sárga-fekete sapka, melyet a tetralógia első részében még ő viselt. A Der Tagesspiegel cikke ugyanakkor felrótta, hogy a kislány története elvarratlan marad, apja halála után (egészen pontosan amikor a zárómonológban Brünnhilde Logét említi) élettelenül esik össze. A Zeit Online újságírója szerint is Az istenek alkonya lett a rendezés leggyengébb része, itt mintha maga a rendező is visszalépne egy kissé a korábbi radikális megoldásaitól, a kritikus nehezményezte, hogy Siegfried halála a legrosszabb értelemben lett konvencionális. A Neue Zürcher Zeitung ellenben épp ennek az operának a második felvonását méltatta, ahol a kórus a legtradicionálisabb Wagner-játszásra jellemző maszkot viselt, melyet a cikk szerzője a mitológia paródiájának tekintett. Ez a motívum több más újságíró figyelmét is felkeltette, a Der Tagesspiegel szerint

A produkciónak még számos motívumát ki lehetne emelni, olyan jobban sikerült ötleteket, mint a szereplők mániákus fiatalságkeresése, melyet a plasztikai műtét után várakozó walkürök jelenítenek meg – ahogy a New York Times cikke említette –; vagy olyan, megkérdőjelezhetőbbeket, mint a darabbeli szörnyűségek (kínzás, gyilkosság, erőszak, vérfertőzés, gyermekbántalmazás stb.) után optimistának ható zárójelenetet, ahol újra két ikermagzatot látunk, ám ezúttal már teljes békében. Abban azonban a legtöbb újságíró egyetértett, hogy bármilyen színes és jó ötletek jelentek is meg a színpadon, az egész némiképp öncélúnak hatott, a theartsdesk.com hiányos és következetlen szimbólumrendszerre hivatkozott, a BR-Klassik pedig már A walkürről írt kritikájában azt rótta fel, hogy a rendezés által sem Wagnert, sem a saját világunkat nem ismerjük meg mélyebben.

Jelenet a Siegfried előadásából (Fotó/Forrás: Enrico Nawrath / Bayreuthi Ünnepi Játékok)

A közönség valamivel jobban, de nem teljes lelkesedéssel fogadta az előadások zenei megvalósítását, melynek számos váratlan esemény, beugrás állt az útjában. A karmester, Cornelius Meister mindössze néhány hét alatt állt be a produkcióba, miután Pietari Inkinen koronavírus-fertőzés miatt kiesett, teljesítménye azonban így is megosztotta mind a sajtót, mind a közönséget. Míg az első három este a dirigens lelkes tapsot kapott, Az istenek alkonya után többen nemtetszésüknek adtak hangot, a Zeit Online újságírója szerint ezen az estén a zenekar elnyomta az énekeseket, és a Deutsche Welle cikke is ezt emelte ki legnagyobb problémaként. Épp ellenkezőleg látta a BR-Klassik kritikusa, aki szerint Meister estéről estére egyre jobb lett, és ha több ideje lett volna próbálni, még kiválóbb produkciót hozhatott volna létre.

Ami az énekeseket illeti,

– állapította meg a Theartsdesk, hiszen júniusban két új beálló került a produkcióba, miután John Lundgren magánéleti okokra hivatkozva visszalépett, Tomasz Konieczny sérüléséről és gyógyulásáról pedig mi is beszámoltunk. Az istenek alkonyában Stephen Gould mondta le a szereplést, ezért az éppen nyaralásáról visszahívott Clay Hilley ugrott be helyette Siegfried szerepében. Az egyik legnagyobb közönségkedvenc az Alberichet éneklő Olafur Sigurdarson volt, ám a BR-Klassik újságírója túl hangosnak találta. A két Siegfried egyaránt sikert aratott, mind a kritika, mind a közönség elmarasztalta azonban (az egyébként szintén covidból gyógyult, és ezért a Budapesti Wagner-napokon való szereplését is lemondó) Iréne Theorin vibratóit. Nagy sikert aratott azonban Lise Davidsen Sieglindeként és a nagy bayreuthi kedvenc, Klaus Florian Vogt Siegmundja. Az istenek alkonyából a kritikák A walkürbe is beugró Michael Kupfer-Radeckyt és a Budapesten is fellépő Albert Dohment emelték ki.

Fejléckép: Jelenet A Rajna kincse előadásából (fotó/forrás: Enrico Nawrath)