A walkür első felvonásában Siegmund csupa gyönyörű pianót énekel, Sieglinde iránti bimbózó szerelme kételyektől és elhallgatásoktól kísérve születik meg. Ám éppen
ez az a felvonás tartogatja az egyik legnagyobb erőpróbát, ahol a Wagner-tenorok megcsillogtathatják nem mindennapi hangi adottságaikat.
Mikor Siegmund számon kéri távol lévő apján, hol van az a kard, amit vész esetére ígért neki, a követelőzés hevében természetesen egyre magasabb és egyre hangosabb hangokat énekel.
A zenekari kíséretben is leképeződő indulatok végül a szóban forgó kardot megjelenítő motívumban csúcsosodnak ki, fény vetül szoba tetejét tartó kőrisfában nyugvó fegyverre, Siegmund pedig egy kis segítséggel maga is ráébred, hogy apja mégsem hagyta cserben. (Legalábbis ekkor még – de ez már a következő felvonás története.)
Hallgassuk meg az egész monológot Wolfgang Windgassen előadásában!
A kérdéses részlet az idők során afféle erőpróbává vált, ahol a tenoristák megmutathatják, milyen hosszan és milyen hangosan tudják kiénekelni a két magas hangot. Természetesen a közönség is nagyon szereti az ilyen összehasonlításokat,
készült is egy válogatás, amelynek összeállítója a régi idők nagy Siegmundjainak felvételeiből vágta ki a szóban forgó két ütemet.
Mario Del Monaco, Set Svanholm, Ludwig Suthaus, Jon Vickers, Jess Thomas, James King, Jacques Urlus, Georges Thill, Franz Völker, Ernst Kozub, Max Lorenz, Torsten Ralf, Lauritz Melchior és Hans Beirer énekel.
A részletek alapján mindenki kiválaszthatja, ki is a kedvence a 20. század legjelentősebb hőstenorjai közül. Bár Siegmundnak nem csupán ebben a rövid részletben kell brillíroznia, kétségkívül csorba eshet egy produkción, ha az énekes nem bírja elég szuflával a monológot. Ezért is szerettük nagyon Stuart Skelton produkcióját a Wagner-napokon, és ezért várjuk idén is, hogy hallhassuk. Mert hiába a csodás felvételek, ahogy az összes nagy szerzőt, Wagnert is élőben igazán jó hallgatni.
Fejléckép: Lauritz Melchior, Mario del Monaco, Jacques Urlus és Set Svanholm (forrás: Wikipedia)