Nem tudom, volt-e az olvasónak valaha olyan élménye, hogy valaminek a felét se érti, de így is tudja róla, hogy zseniális. Időnként hasonlóan éreztem magam A Rajna kincse új produkciója közben a Bajor Állami Operában, ami persze érthető, hiszen egy négyrészes előadás első estéjén nem kell feltétlenül mindennek összeállnia. Az est végére aztán sok részlet a helyére került, és az is kiderült, hogy Tobias Kratzer rendező egyes pontokon kissé nagyvonalúan bánt saját koncepciójával, nem ragaszkodott hozzá, hogy azt minden ponton rá tudja illeszteni az eredeti történetre. Ez azonban a szokásosnál talán könnyebben megbocsátható, mivel
egy elképesztően szuggesztív, egyszerre aktuális és örök kérdéseket feszegető, komplex intellektuális és érzelmi hatást keltő, röviden: nem mindennapi élményt jelentő előadást láthattunk.
Az utóbbi évek Ring-produkciói általában a minél erőteljesebb aktualizálásra törekedtek – vegyük például Dmitrij Csernyakov berlini rendezését, de Az istenek alkonya közvetítése és a beszámolók alapján Valentin Schwarz bayreuthi előadása is ide sorolható. Világos, hogy a tetralógiának is (miként minden mitológiai történetnek) van a mai korban, a mi világunkban is érvényes mondanivalója, és ezt a színre állítók leggyakrabban oly módon igyekeztek megmutatni, hogy igen részletesen, egyértelműen felismerhetően jelenítették meg a jelen vagy közelmúlt sajátosságait, mintegy lehozták a cselekményt az égből a földre. Csak azért nem alkalmaztak teljesen realista megközelítést, mert egy ilyen típusú történet esetében az nyilván kivitelezhetetlen volna.
Alberich és a rajnai sellők: Markus Brück, Sarah Brady, Verity Wingate és Yajie Zhang (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
Az már az első rész alapján is látszik, hogy Tobias Kratzer jóval kevésbé törekszik bármiféle aktualizálásra vagy konkretizálásra, még akkor sem, ha az általa színpadra helyezett cselekmény egyes részei igen valóságosnak is hatnak: az öreg anarchista Alberich, aki miután „Gott ist tot” feliratot festett a templomfalra, öngyilkos akar lenni – ezzel a rendkívül erős képpel indul ugyanis az előadás. A fura természetfeletti képességekkel rendelkező három tinédzser (a Rajna-lányok) azonban feltüzelik vágyait, így inkább titkos terroristacsoportot alapít.
A világot a szexuális frusztráció fogja végveszélybe sodorni? – merül fel a jogos kérdés,
és megint csak egy a mai világra tett célzás erősíti meg a sejtésünket: a lepukkant garázsból, sok-sok monitor mögül szervezkedő törpe megjelenése az incel mozgalom képviselőit idézi.
Kratzer ugyanakkor nem éri be azzal, hogy társadalmi szatírát hozzon létre, vagy didaktikus módon figyelmeztessen. Komplex világot alkot, lenyűgöző atmoszférateremtő képességgel. Bár ahogy említettem, a cselekmény egyes pontjai még nem teljesen világosak, lássuk röviden, ami eddig kiderült! A történet a közeljövőben vagy egy elképzelt párhuzamos valóságban játszódik, ahol az emberiség elvesztette a hitét, a templomokat felgyújtották, a papság (Fasolt és Fafner) hiteltelenné vált. Egy hagyományőrző (időutazó?) család/szekta (Wotanék) azonban arra törekszik, hogy saját kultuszukat alapozzák meg, és a kibontakozó anarchia helyett új vallást nyújtsanak az embereknek. A darab végére ezt sikerül is elérniük, hiszen felragyog a világfát ábrázoló üvegablak, az istenek pedig elfoglalják helyüket a szárnyasoltáron, miközben a templomba sereglő nép csodálja őket.
Az anarchista Alberich – Markus Brück (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
A produkció egyik legfőbb erénye tehát az a sötét, nyugtalanító, misztikus és mégis magával ragadó hangulat, amely az egész előadást belengi.
Olyan, mintha filmet látnánk, a színpad konkrétsága, közelsége semmilyen módon nem jelenik meg, teljes egészében beszippant minket az ábrázolt világ.
(Nagy elismerés a rendezőnek, hogy a produkcióban megjelenő természetfeletti elemeket is sikerült illúziókeltően ábrázolni.) Wotan és Alberich nibelheimbeli alászállását valóban filmen látjuk, miközben a kamera végig a főistenre koncentrál, minden más körülötte, illetve a háttérben játszódik. Nagy derültséget keltő jeleneteken keresztül láthatjuk a két világ, a középkor és a jelen szembenállását, például amikor Wotan a reptéri ellenőrzéskor nem akarja átadni a dárdáját, illetve a magával hurcolt Alberich-békát.
Hasonlóképpen filmszerűen pontos, kidolgozott karakterek jelentek meg a színen, amelyben szerepet játszottak a díszleteket is tervező Rainer Sellmaier ötletes jelmezei is. A már-már túl elegáns, folyton dohányzó Loge, akinek sötét ruhája valami nyugtalanító aurát kölcsönöz; a kissé autisztikus vonásokat mutató feltaláló, Mime, akinek a kutyája az egyetlen barátja, és amikor azt a sárkánnyá változó Alberich széttépi, még utolsó találkozásukkor is néma fenyegetésként emeli fel véres kezét; a templomban gyertyát gyújtó, reszketeg néni, Erda, aki talán nem is valóságos, csak Wotan víziója, és még folytathatnánk a szereplők leírását.
Részlet a Wotan (Nicholas Brownlee) és Loge (Sean Panikkar) utazását bemutató filmből (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
A produkció másik különlegessége, hogy miközben szerte a világban nagyjából ugyanazok a művészek éneklik a Wagner-szerepeket, itt csupa olyan előadó lépett fel, akiket keveset vagy nem olyan régóta lehet hasonló szerepkörben látni.
És mégis mind jobbnál jobban vokális produkciót nyújtottak, a zeneszerző stílusának és a karakterek jellemzőinek mély ismeretéről tanúskodó énekmóddal, szép és kompakt hangon.
Nicholas Brownlee néhány éve szentelte magát a német repertoárnak, de mostani produkcióját hallva nem is hozhatott volna jobb döntést, telt, meleg, bársonyos baritonja nagy vivőerővel, kellő teherbírással rendelkezik. Emellett a művész színpadi jelenléte erős, alakítása végig leköti a figyelmet, ráadásul a kivetített filmjelenetekben a legkisebb rezdüléseit is figyelemmel követhettük. Markus Brück Alberichként hasonlóan kiváló énekesnek mutatkozott, bár a karakterhangot kívánó részekben talán az ideálisnál kevésbé erősen szólt, a drámai pillanatok pompásan zengettek, az a hátborzongató átok pedig, amit a negyedik jelenetben, a földön fekve, meztelenül produkált, sokaknak alighanem tökéletes pozícióban sem menne. A Logét megformáló Sean Panikkar igen izgalmas előadóvá vált az utóbbi években, ezúttal nem is annyira a hangminőséggel, mint beszédszerű természetességével tűnt ki.
A három kulcsszereplő produkcióját csupa remek művészi teljesítmény egészítette ki. Elismerés illeti a további basszbaritonokat, a Fasolt szerepében feltűnő Matthew Rose-t és a Donnert éneklő Milan Siljanovot is. Jekatyerina Gubanova csodaszép mezzo hangon énekelte Frickát, Mime briliáns karakteréről pedig már esett szó, de jegyezzük meg a kiváló énekes, Matthias Klink nevét. Erdaként Wiebke Lehmkuhl lépett színpadra, aki bár nem olyan sötét hangot mutatott meg, mint amilyet a legtöbben a Földanya esetében preferálnánk, mezzoszopránja egészen különleges színnel rendelkezik, emellett gyönyörűen építette fel a misztikus szólamot. A Rajna-lányok esetében nem emlékszem, mikor hallottam ennyire gazdag, szinte már drámai hangot, ám Sarah Brady, Verity Wingate és Yajie Zhang mind remek választásnak bizonyult, nemcsak szólamaikhoz illettek kiválóan, de egymáshoz is, ráadásul hitelesen formálták meg a bandázó kamaszokat.
Alberich (Markus Brück), Mime (Matthias Klink) és a széttépett kutya (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
A produkciót az intézmény főzeneigazgatója, Vlagyimir Jurovszkij vezényelte, akinek kiváló színpadi érzékére már sok korábbi méltatás is kitért. Most is alaposan átgondolt, a mű mély megértéséről tanúskodó interpretációt hallhattunk tőle,
helyenként a darabnak egy-egy olyan részlete is új megvilágításba került, amely korábban elkerülhette a hallgatóság figyelmét.
Ugyanakkor néha mintha apró fésületlenségek is beszüremkedtek volna az idő nagy részében kiválóan játszó Bajor Állami Zenekar játékába, egy-egy furán lekerekítetlen motívum, egy elsietett frázis formájában. Kár érte, mert máskülönben hibátlannak nevezhetnénk a zenei produkciót, a dús, telt hangzás, a gazdag színskála és az érzelmi intenzitás így is nagyon emlékezetes perceket szerzett.
Nehéz egyértelmű értékítéletet megfogalmazni egy olyan koncepcióról, amelyet csak három év múlva fogunk teljes egészében megismerni, Tobias Kratzer és Vlagyimir Jurovszkij Ringje azonban már az első részével is felhívta magára a figyelmet. Annyi bizonyos, az izgalmas gondolatvilág, a produkció komplexitása és kidolgozottsága következtében már most nagyon várjuk a folytatást.
Fejléckép: Wotan és az istenek a szárnyasoltáron (fotó/forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
hírlevél
