Nem először dolgozol Debrecenben, az előző évadban bemutattuk az Erkel és a felkelést, vagy éppen idén a Kékszakállú herceg vára és a Szilveszteri Gála rendezőjeként is a Csokonai Színházban tevékenykedsz. Milyen érzés megint itt lenni Debrecenben, és milyen a társulattal együtt dolgozni?
Én egy picit jobban visszamennék az időben, mert nekem itt a történetem elég rég, úgy 15 éve elkezdődött. Az első előadás, amit Magyarországon rendeztem az akkori igazgató, Vidnyánszky Attila meghívására, az Aladdin és a bűvös lámpa volt, majd ezt követte egy emlékezetes János vitéz-előadás, ami a mai napig meghatározó számomra. Debrecenben mindig nagyon jól és otthonosan éreztem magam. Szerintem nagyon fontos egy meghívott művész szempontjából, hogy azt érzi, otthon van. Nekünk, rendezőknek a színház valóban a második otthonunk – a színházakban összesen több időt töltünk, mint a saját otthonunkban. Mindig is nagyon jól dolgoztam ezzel a társulattal, több korszakát is figyelemmel kísértem, és úgy érzem, ez egy olyan közösség, amelyik pontosan érti, hogy mi a szándékom. Megtaláltunk egy közös nyelvet eddig is, és bízom benne, hogy ez most is így lesz.
Nagyon különleges az előadás szereplőgárdája, olyan elismert színművészek lépnek majd színpadra, mint Csikos Sándor, Oláh Zsuzsa vagy Bogdán Zsolt, és a Budapest Klezmer Band is közreműködik. Milyen ebben a különleges közegben dolgozni?
Minden olyan közösségben értékes a munka, ahol az alkotók nyitottsággal, kíváncsisággal, pozitív energiákkal és legfőképp a művészetek iránti alázattal állnak a munkához. A mai találkozás számomra visszaigazolás volt, hogy a színház vezetőségével közösen sikerült egy igazán erős szereposztást létrehoznunk, amiben a színészek testreszabott szerepekben mozoghatnak. Természetesen a Budapest Klezmer Band az egyik különlegessége a készülő előadásnak, és együtt a színház csodás énekkarával olyan fantasztikus energiákat mozgatnak majd meg, ami hozzájárul a produkció ihletett megszületéséhez. Ehhez párosul egy egész nagy csapat: gyerekek, felnőttek, táncosok, akikkel izgatottan várom a közös munkát. Mindannyian egy nagy csapattá kell majd kovácsolódnunk. Ebben az én szerepem nyilván nagyon fontos, és azon leszek, hogy ez minél szorosabbá, organikusabbá válhasson.
Az alapanyag az jó, sőt kiváló, de attól lesz igazán átütő az eredmény, ha mindannyian magunkénak tudjuk érezni.
Ha megtaláljuk magunkban a választ arra a kérdésre, hogy mit jelent számunkra az otthon, hogyan építhetjük újjá, ha elhagyni kényszerülünk azt. Egy érzés akkor válik valóssá, ha megfogalmazzuk, mi az, amit érzünk. Attól születik meg az igazi katarzis, ha megtaláljuk a közös pontokat, és együtt lélegzünk vele. Én ezt szeretném elérni a próbák folyamán, hogy miközben formailag is alakot ölt a történet, közben folyamatosan megszületik a lelkünkben is. Érezzük, hogy minden dal mögött érzelmek kavarognak. Például a kerítőnő esetében, aki fiatal lányokat vezet oltárhoz, hogy összeadja őket az ismeretlennel. Ennek a kétes érzetnek meg kell jelennie egy-egy apró gesztusban, vállrándításban. Sok dolgunk lesz vele, hogy ezeket a finom megoldásokat megtaláljuk, és folyamatossá olvasszuk, hogy kísérteties természetességgel hassanak. A szöveg alapkonfliktusát sokan, sokféleképpen megírták, ez mégis különleges, mert életerőtől sugárzik. Ez számomra most nagyon felszabadító, és rendkívül boldog vagyok, hogy mint „fővezér” állhatok ennek az élén. Minden tudásommal, kreatív energiámmal és emberségemmel azon leszek, hogy valami olyan szülessen itt, a Csokonai Nemzeti Színházban, ami igazán nyomot hagy.
A Hegedűs a háztetőn olvasópróbája Debrecenben (Fotó/Forrás: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)
Van egyfajta kettős konfliktusa a darab főszereplőjének, hiszen a vallásával és a saját családjával való kapcsolata is nehézségekbe ütközik. Hogyan fog ez a színpadon megmutatkozni?
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nem a vallással, hanem az Istennel való viszonya teszi különlegessé őt. Ettől válik hitelessé és szerethetővé. Tevje kapcsolata Istennel meghatározza a szöveg lelkületét: szinte emberré formálja őt, olyan mélységig szereti. Isten nem megfoghatatlan, hanem közvetlen közelségben van, igazi barát a bajban, vitatárs, támasza, jó hallgatósága. Ma már azt mondanák, aktív hallgatója. Fölvidítja, vagy éppen megrendíti. Tehát élő dialógusa van Istennel, ami nagyon egyedivé teszi nemcsak őt, de az egész darabot is. Természetesen a család mint társadalmi egység, és a családban levő konfliktusok is benne vannak a darabban, de mind-mind az istenhit és a humor fényében bontakoznak ki.
Ha éppen egy félresikerült és igazságtalan élethelyzetet próbál feldolgozni az ember, akkor két erős kapaszkodót is talál ebben az előadásban: az istenhitet és a humort.
Ezek segítenek a túlélésben, vagy megkockáztatom, a családi egység megtartásában. Ha túl tragikusan veszünk mindent, nincs elég erős hitünk tudni, hogy a földi élet múlandó, és megtanulni szeretni az itt eltöltött időt. Ebben a darabban, ennek a két „h” betűs szónak nagyon erős a jelenléte. Tartópillérek. Úgy érzem, hogy habár keserű a vége, mégis ez egy olyan történet, amiből ráeszmélhetünk: igenis van remény, az élet megy tovább, és az embernek mindig, minden nehézség és konfliktus ellenére meg kell találnia azt a harmóniát önmagában, amivel és amitől a mindennapokat meg tudja élni örömmel, folyamatként, és nem tragikus halállal végződő útként.
Látványában, hangulatában mit terveztek az előadáshoz?
Nagyon érdekes koncepcióval készülünk: kis makett házak lebegnek majd a levegőben két világ között úgy, ahogy mi, halandó emberek is két világ között lebegünk életünk folyamán. Van a földi életünk, és van egy magasztosabb élet, ami a lélek rezdülései, a gondolataink, a belső életünk, a saját viszonyunk Istennel és a saját hitünkkel. Ez a gondolat ihlette a tér kialakítását is: plasztikussá tenni ezt az otthonos otthontalanságot. A látvány a játék részévé válik, a szereplőknek viszonyulniuk kell majd a tárgyakhoz, átalakítaniuk azokat, hogy ebben az új konvencióban elhiggyük, hogy azok a házak egyszerre tárgyak és a lélek kivetülései. Egyszerre konkrétak jelenlétükkel és elvontak jelentésükkel.
Két világ között lebegünk, egyszerre vagyunk otthon a házunkban és otthon a lelkünkben.
Ha külső nyomásra elveszítjük a megfoghatót, újjáépítjük azt a megfoghatatlanból: a ragaszkodásunkból, az érzéseinkből, az otthonnal való viszonyunkból. Ezt nagyon szépen körbejárja a darab, nem ideologizál, de utat mutat, amit akár meg is szívlelhetünk, ha úgy adódik.
Zakariás Zalán (Fotó/Forrás: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)
A nézőknek üzenve: kinek ajánlanád az előadást?
Ez tipikusan egy olyan mű és olyan szöveg, amely összehozza és közös nézőpont felé irányítja a közönség tekintetét. Közösséget formál. Pozitív közösséget. Amire, valljuk be, egyre nagyobb szükségünk van. Ez a közösség nemcsak a nézőkből, de az alkotókból is áll. Szóval, hittel és humorral, együtt izzadunk és imádkozunk, hogy végül megmutathassunk valami olyat, ami emlékezetes.
Szerző: Kalász Ákos
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Zakariás Zalán (Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)
hírlevél
