Amikor felhívtalak, hogy interjút kérjek tőled, azt mondtad, csak azért ne beszélgessünk, hogy legyen még egy megjelenésed. Megterhelő neked ez az állandó jelenlét?
Megterhelő, ezért sem állandó úgymond a jelenlétem. A legutóbbi, Roncs szélárnyékban című kötetem kapcsán jelent meg velem utoljára interjú. Akkor szeretek interjúzni, ha van mit mondanom.
Nem vagy az az ember, aki a csapból is folyik, de sokféle módon vagy jelen. Költő, zenész, drámaíró, dalszövegíró vagy. Melyik vagy te?
Ez mind egy és ugyanaz. Szövegekkel foglalkozom, legfeljebb az változik, hogy épp milyen stílusban írok.
Mit jelent neked a szövegekkel való foglalkozás? Mennyire engeded el vagy szorítod magadhoz őket?
Nekem az írás gyerekkoromtól fogva egyfajta megküzdési stratégiát jelent, a szövegeken keresztül értem meg önmagam. Korábban azt mondtam, hogy nincsen terápiás hatásuk, de rájöttem, hogy természetesen van. Azért is írsz, mert írni muszáj.
Érzed, hogy egészségesebb vagy, ha megírtál valamit?
Érzem azt, hogy nem lenne egészséges, ha nem írnám meg. Nem érezném magam hasznosnak.
Kísérik az írást olyasféle felismerések, ami például terápiában történhet egy emberrel?
Persze, főleg akkor, ha később, egy bizonyos távolságból visszaolvassa a dolgait. Akkor lelepleződik, ami el van rejtve, vagy ami korábban szimbólumként jelent meg a szövegben.
Závada Péter (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)
Mennyire vagy intuitív versírás közben, és mennyire támaszkodsz az eszedre?
A kettő együtt jár, és ez, remélem, így is marad. Azok a versek, amelyekben nincs valamelyes intuíció, nem működnek. Legyen meg a szövegnek a maga szabadsága, meg kell lepjem vele önmagamat is.
Három versesköteted jelent meg eddig, én úgy olvasom, egyre „sterilebb” irányba halad a költészeted.
A verseim jobbára kísérletek, és az elképzelt verseszmény mindig változik, ahogy az embernek az ízlése is alakul, csiszolódik. A Roncs… óta is keletkeztek versek, de ezek – bár megvan bennük a fogalmi költészet jellege – kevésbé sterilek, talán „piszkosabbak”, érzékibbek, tapinthatóbbak. Ugyanakkor megjelenik bennük a mítosz, a történelem vagy akár vallás is. Ilyen a jelenlegi verseszményem: fogalmi, de burjánzóbb, gazdagabb, „talajközelibb”.
Engem mindig óva intettek a „nagy szavaktól”, amikor a bölcsészkarra jártam. Szerinted szabad őket használni versben, vagy már kiüresedtek?
Nekem ezzel kapcsolatban nincsenek aggályaim, nem tartok szerencsésnek semmilyen tiltást.
A lényeg, hogy a vers jó legyen, működjön. Az egyik kedvenc irányzatom a huszadik századi magyar költészetben az Újholdasok, különösen Nemes-Nagy Ágnes lírája. Majdnem minden versében van egy vagy több szó, ami gyomron vág. Majd minden versében jelen van transzcendencia, csak okosan ki van egyensúlyozva. Nem válik patetikussá. Nem tilos nagy szavakat leírni, csak jól kell őket elhelyezni.
A Súgó c. versedből idézek: „estéről estére újraosztják / a szerepeket, de valaki / mindig önmaga marad.” Miért olyan fontos számodra az identitás kérdése?
Próbálkoztam a zenész szerepével, most azt mondanám, író vagyok, de doktoris egyetemista is, színházi ember. Sokan kérdezik, hogy melyik vagyok én. Én semmi furcsát nem látok ebben. A bölcsészek drámát, verset, rapszöveget, dalt egyaránt írhatnak. Talán egyedül az a szokatlan, hogy a költő elő is adja a szövegeit. Ezért a slam eleinte sokaknak furcsa volt. A színpadi előadást a rocksztárokhoz társítjuk.
Él bennünk egy olyan kép a költőről, hogy nem engedheti el magát, nem lazulhat föl, nem örülhet annak, ha mások előtt felolvas vagy zenével adja elő a szövegeit, mert az komolytalan.
Ha Bukowskit olvasom, mindig az ő hangját hallom magamban.
Ő kivétel. Ő talán mindig is ellenállt a konvencióknak. Egyébként bevallom, hogy ma már nem állok olyan szívesen színpadra sok ember előtt, mint korábban.
Závada Péter (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)
Régebben, az Akkezdet Phiai-koncerteken ez máshogy volt?
Akkor is csak pillanatokra éreztem magam igazán otthon a színpadon. A stúdióban már inkább, vagy amikor otthon megírtam egy rapszöveget, és hallottam a fejemben, milyen lesz, ha elkészül. De sok ember elé kiállni hatalmas felelősség.
Januárban bejelentettétek, hogy feloszlik az Akkezdet Phiai. Ez egy fejezet vége számodra?
Természetesen. Erről nem is szeretnék most többet beszélni. Majd hosszabb idő távlatából…
Volt egy hatalmas közönségetek a „magaskultúrán” kívülről. Át tudtál menteni belőlük a versnek, a drámának?
Szerintem igen. Ez azért a Facebookon is látszik. Nehéz dolog ez, nyilván nem szeretném azokat sem cserben hagyni, akik korábban az AKPH miatt velünk jöttek. Viszont ha az ember nem önazonos abban, amit csinál, mesterkéltté, hamissá válik. Ha nem érzed otthon magad benne, nem tudod a maximumot nyújtani.
Tranzkaphka: Kodein
Lesz még Újonc meg Tranzkaphka?
Lehet. Amikor a Tranzkaphkát elkezdtem csinálni, éppen új műfajok alakultak a rapban, és engem ez nagyon felvillanyozott, részt akartam venni benne. Tetőzött a trap-őrület, megjelentek a queer-előadók, az elektronikus meg a cloud rap. Azóta ezeknek a unásig történő újrahasznosítása folyik, pillanatnyilag nem érzek komoly libidót a rapben.
Néhány éve letetted a cigit, nem iszol alkoholt. Ez segít az alkotásban?
Igen. Tisztábbak a gondolataim, tudom, hogy mit akarok. Föl tudok kelni időben, és el tudok kezdeni dolgozni.
Mennyit írsz egy nap?
Napközben általában írok, vagy felkérésre, vagy saját magamnak. Napi négy-öt órát biztosan.
Egy ideje az Operettszínháznak írsz dalszövegeket. Ilyenkor parancsszóra jön az ihlet?
Dehogy. A legutóbbi munkánk, a Kék madár például nagyon nehéz volt. Egy elvont, allegorikus alakokat szerepeltető moralitásdrámáról van szó. És akkor az a feladat, hogy írd meg, miről énekel a Fény. Vagy a Cukor. Hát kösz.
Áprilisban mutatja be a színház a Carouselt, amely Molnár Ferenc Liliomjának amerikai musicalváltozata. Hogy álltok a produkcióval?
Már leadtam a dalszövegeket, Mihalics Jánossal és Lőrinczy Attilával végigvettük őket, javítottunk néhány apróbb prozódiai hibát. Szóval a dalok nagyjából készen vannak, most Béres Attila rendezőé
a következő lépés.
Ez már a negyedik munkád, amire az Operettszínház kért fel. Egyre könnyebben megy?
Nem mondanám. Melódiáit tekintve és ritmikailag is összetett dalok ezek, ráadásul elég hosszúak. Volt, hogy három-négy napig dolgoztam egy számon. De közel áll hozzám a szövegek világa: tengerparton, kikötőben játszódik.
Závada Péter: A posztmodern véget ért, ez egyértelműnek tűnik. (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)
Ég és föld az underground színtér és az operettszínház. Mi az, amit felfedeztél az operettben és a musicalben?
Hogy minden műfajú zenében létezik magas színvonal. Az operettnek vannak olyan erényei, amilyenek például a rapnek nincsenek. Szerelmes dalokkal színpadra állni nagy merészség, és amikor az ember biztonságos távolságból hallgatja, mintegy kívülről rátekintve, benne is fölszabadul valami. Merőben szubjektív, és stílusirányzatok kérdése, hogy mi a giccs.
A posztmodern nem szereti az érzelmi, a metafizikus vagy vallásos giccset. Szerintem ideje azonban újra feltenni a kérdést, hogy pontosan mit és mi alapján nevezünk giccsnek.
Múlt időben beszéltél a posztmodernről. Szerinted túl vagyunk már rajta?
Igen. Ez egyértelműnek tűnik.
És mi van azon túl?
Erről vannak elméletek, valaki metamodernnek nevezni, valaki poszt-posztmodernnek vagy fejlett posztmodernnek. Mintha visszatérnének az átfogóbb narratívák, a vallásos vagy politikai világértelmezések, a kevesebb iróniát működtető, önmagukat komolyabban vevő műalkotások, szövegek.
Az olcsó pátoszt továbbra is érdemes kerülni, de ha az ember nem elég jó író, akkor ironizálhat is, a viccei nem lesznek tőle jobbak.
hírlevél
