Az operairodalom egyik legnépszerűbb darabját sokféleképpen szokás értelmezni, egyesek A varázsfuvola filozófiai vetületét emelik ki, mások a mesei szálra koncentrálnak, és az ifjúságot igyekeznek megnyerni általa. Előfordul, hogy a színre állítók a társadalomkritikai mondanivalóra hegyezik ki az előadást,
akár az eredeti mű értékrendjét ütköztetve a modern világ változásaival, vagy éppen az operának a mai korból nehezen védhető pontjait (nőkérdés, rasszizmus) kritizálják,
esetleg írják át. És persze ott vannak a fülbemászó slágerek, Mozart varázslatos zenéje, az Éj királynője nyaktörő koloratúrái és Papageno belépőjének otthon is fütyülhető dallamai közötti teljes skálán. A Bécsi Állami Opera előadásában a legnagyobb élményt az énekesek jelentették, a Moshe Leiser–Patrice Caurier rendezőpáros pedig mérsékelten modernizált, szórakoztató, de nem túlgondolt színpadi környezetet alkotott meg körülöttük.
A 2013-ban bemutatott produkció nagyjából hagyományos értelmezéssel és realista megközelítéssel tárta a nézők elé az operát, a színpadon látott cselekmény pontosan követte az eredetit (jóval pontosabban, mint ahogyan mostanában megszokhattuk), legfeljebb a prózai szövegből húztak ki itt-ott pár mondatot. Két feltűnő változás történt csupán, Monostatos természetesen nem arcát, hanem ruháját tekintve fekete (illetve feltűnő színpadi sminket is viselt), és
bár a vizuális elemek nem kötötték egyértelműen korhoz a történteket, Sarastro és hívei modern öltözéket viseltek,
öltönyeik akár az üzleti világban is megállták volna a helyüket.
Franz-Josef Selig Sarastro szerepében (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
A jelmezek a látványvilág legfontosabb részét képezték, egyrészt élénk, tiszta színeikkel vizuálisan is meghatározóak voltak, másrészt a szereplők közötti viszonyrendszerről is sokat elárultak (Agostino Cavalca tervezte őket). Feltűnő volt a negatív szereplők hangsúlyosan színpadi viselete, míg az Éj királynője pompázatos nagyestélyit hordott, a három dáma már inkább félvilági, giccses, karikatúraszerű kosztümöket. A darab nagy részében Pamina is estélyiben volt, habár fiatalosabb, világosabb színű ruhában, mint anyja. Majd a víz- és tűzpróba után Taminóval (aki addig keleties öltözetet hordott)
öltönyben, illetve kiskosztümben bukkantak fel, jelezvén, hogy az átmeneti rítus után a felnőttközösség teljes jogú tagjai lettek.
A racionalitással szemben Papageno és Papagena a jó értelemben vett gyermeki létállapotot képviselte, ahol az Éj királynőjével és körével ellentétben nem az illúziók uralkodtak, itt valódi volt a szépség, a játékosság, a humor.
Még ennek tudatában is meglepő gondolat, hogy az előadás főszereplője a kedves madarász lenne, ám a tapsrendnél az őt alakító Markus Werba hajolt meg utolsónak. Az elismerés persze jogos volt, hiszen a kiváló osztrák baritonnak, akinek előadásairól az utóbbi időben többször is beszámoltunk (Rómából és Palermóból), nem véletlenül Papageno lett az emblematikus szerepe, amelyet a világ valamennyi jelentős operaházában elénekelt már. Az ő megformálásában a figura nem olyan naiv és gyámoltalan, mint sok más előadásban,
inkább egy népmesei hősre hasonlít, akinek megvan a magához való esze, és azon igyekszik, hogy cselesen minden helyzetből kivágja magát.
Ettől a Papagenótól távol áll mindenfajta önsajnálat – ami pedig gyakori humorforrás alakjában – sokkal egészségesebb, stabilabb és józanabb lelkivilággal rendelkezik. Míg az első áriában Werba a karakterábrázolás érdekében kissé nyersebb hangot ütött meg, később bőségesen megcsodálhattuk baritonjának szépségét és hajlékonyságát.
Markus Werba Papageno szerepében (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
Az énekesek többsége erősebb, teltebb hanggal rendelkezett, mint ahogyan az itthoni Mozart-előadásoknál megszokhattuk. A Taminót alakító Sebastian Kohlhepp kiművelt, fényes tenorjával, igényes frázisformálásával a szólam kényesebb részeit is élményt nyújtóan tudta megszólaltatni. Paminát az eredetileg kiírt Erin Morley helyett a teljes szériában Olga Bezsmertna énekelte, aki azonban némiképp ingadozóbb teljesítményt nyújtott, miközben a Papagenóval énekelt duettjében élesek voltak a magasságai, más részleteket képes volt finoman, érzékenyen, kellően kontrollált és vezetett hangon megszólaltatni.
Az Éj királynőjének szerepe olyan kihívásokat támaszt, amelyeknek igen kevés szoprán tud megfelelni, öröm volt megtapasztalni, hogy Brenda Rae még az első áriájában elkövetett apró rontás ellenére is kielégítő teljesítményt nyújtott,
gazdag hangja az extrém magasságokban és a sűrűn pergő koloratúrák közepette is megőrizte szép, telt csengését.
Bár kevésbé feltűnőek a szerepben rejtőző buktatók, Sarastrót szólamát elénekelni sem egyszerű, Franz-Josef Selig vokálisan tökéletesen megfelelt a feladatnak, basszusa sötét, de hajlékony is. Összességében azonban a jelenléte kevésnek bizonyult ahhoz, hogy csekély számú színrelépésében képes legyen olyan jelentőséget adni a főpap alakjának, amit annak darabbeli helyzete megkíván.
Brenda Rae az Éj királynőjének szerepében (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
Az előadás mellékszerepeiben is számos kiváló énekest hallhattunk, remek volt a három dáma, Regine Hangler, Stephanie Houtzeel és Noa Beinart, különösen csillogóra sikerült a magas szoprán szólam. A Monostatost éneklő Thomas Ebenstein eleven színészi játéka és kidolgozott mozgáskultúrája mellett kifejező tenorhangjával is örömet okozott. Pont olyan csilingelő hangon, bájosan és természetesen énekelt Ileana Tonca, ahogy Papagenától elvárnánk. Emlékezetes volt Clemens Unterreiner (Öreg pap), valamint a két őrtálló szerepében Carlos Osuna és Dan Paul Dumitrescu, és természetesen ismét örömmel tapasztalhattuk meg, hogy a három fiú szerepére sikerült szépen éneklő gyermekszereplőket találni Johannes Pietsch, Noah Schuster és Gabriel Hoeller személyében.
A varázsfuvola karmestere Alexander Soddy volt, és bár egyes részekben a Bécsi Állami Opera Ének- és Zenekara igen megkapó pillanatokat szerzett, gyakran előfordult, hogy nem éreztük elég összefogottnak a produkciót.
Már a nyitány sem volt kellőképpen feszes, később pedig a sokszor bonyolult mozgásokat végző énekesekkel nem sikerült mindig együtt maradni
– azért az igazán elvárható lenne, hogy a dirigens egy kicsit alkalmazkodóbban kövesse a színpadon álló művészt, ha annak épp egy eleven galambbal kell vesződnie.
Olga Bezsmertna Paminaként és Thomas Ebenstein Monostatos szerepében (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
Visszatérve a bevezető kérdéshez, vajon kiknek és milyen céllal hozta létre a Bécsi Állami Opera A varázsfuvola előadását, megállapítható, hogy az alkotók nyitva hagyták a kérdést, bár a jelen produkció nem tekinthető mesének, nem sok olyasmi történik benne, ami meggátolná, hogy iskoláskorú gyerekek is megnézzék (mindössze Papageno tesz egy apró, 18-as karikásnak tekinthető gesztust a „seit ich das schöne Weibchen sah” – „mióta láttam azt a lányt” szövegrésznél, utalván az ennek hatására bekövetkező testi folyamataira).
Az alkotók tehát nem szűkítették sem a potenciális közönség, sem a lehetséges értelmezések körét,
néhány ötletes és szórakoztató megoldással színesítették az előadást, azontúl viszont hagyták, hogy a zene és a nagyszerű énekesek tegyék a dolgukat. Ami igazából elég is volt.
Fejléckép: Olga Bezsmertna mint Pamina és Sebastian Kohlhepp Tamino szerepében (fotó/forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
hírlevél
