Az ötvenes évek totális politikájának egyik szimbóluma volt az 1953-ban átadott Népstadion. A mai kormányzatnak hasonló értékű presztízseseménye volt a Puskás Aréna megnyitója 2019 novemberében. Az új épületbe a régi betonjának ledarált darabjait is beépítették, előtte pedig ugyanaz a szoborcsoport áll, polírozva, fényesítve, az Éneklő fiatalok. Ez adta az ötletet Böröcz Juditnak, Pálinkás Bencének és Szigeti Máté zeneszerzőnek, akik sajtószemelvények, mozgalmi dalok és jelszavak mentén, kórusszínházi előadásban vonják meg mérlegüket. Hogyan vonja be a kultúrharcba, és miként hipnotizálja saját szimbólumrendszere szerint az egyént a hatalom? Erről beszélgettünk az alkotókkal az alábbi interjúban.
Az Éneklő fiatalok az én olvasatomban az 1950-es és a 2010-es évek kultúrharcáról és a kultúrharc természetéről szól. Helytálló az értelmezésem?
Szigeti Máté: Helytálló, még ha nem is ez volt az elsődleges célunk, hanem az, hogy ezt a két, markáns jegyekkel bíró korszakot összehasonlítsuk, és találkozási pontokat találjunk közöttük.
Lehet úgy beszélni a kultúrharcról, hogy az alkotó ne váljon önkéntelenül is a harc részévé?
Böröcz Judit: Szellemi és tartalmi szempontok szerint lehet, hogy részei vagyunk, de ezt a kultúrharcot olyan nagy apparátussal és erőforrásokkal vívják a fejünk felett, hogy valójában, ha akarnánk se tudnánk bekapcsolódni.
A címadó apropó az Éneklő fiatalok című szoborcsoport, amelyet az egykori Népstadion előtt állítottak fel. Ma is ugyanott áll, de már a Puskás Aréna van mellette. Hogyan néztek erre a szoborra az elkészülte után majd' hetven évvel?
SzM: Engem lenyűgözött a mérete, amikor először láttam. A szobrot restaurálták, megtisztították, számomra nem a múlt tükröződött rajta, hanem a jelen.
BJ: Örülök, hogy a helyén maradt, és nem került szoborparkba, mint sok 1989 előtti köztéri szobor. Nem az ízlésem, és nem ilyen szobrokat szeretnék a köztereken látni, de egy kor művészetét és ideológiáját tükrözi, része a múltunknak.
Pálinkás Bence: Engem meglepett, hogy a szobor csillog-villog, és úgy áll a Puskás Stadion mellett, hogy semmit nem tüntetnek fel az eredeti kontextusáról.
Szigeti Máté, Böröcz Judit és Pálinkás Bence (Fotó/Forrás: Ember Sára / Trafó)
Árulkodó, hogy így szerepel a szobor a köztéren?
BJ: A szobor jelölte ki a két korszakot. És tudom, hogy ezt bármilyen korszakkal meg lehetne tenni, hogy megnézzük a politikai ideológia jelenlétét a kultúrában, de ezúttal nem kellett nagyítóval keresni a párhuzamokat. Mindkét korszakra jellemző, hogy az ideológia szégyen nélkül átitatja a kultúrát.
Néhány forrásszöveg erejéig a szobor tervezője, Makrisz Agamemnón is megjelenik, akit az ötvenes években lenyűgözött az „épülő-szépülő” ország. Megvezette a propaganda?
PB: Ez nem ilyen egyszerű. Makrisz Agamemnón a nácik ellen harcoló baloldali ellenállás része volt szülőhazájában, Görögországban. Másfajta kommunizmust ismert meg ott, mást látott Párizsban az emigráns baloldaliak között és mást itt, Magyarországon, amikor a kultúrpolitika megbízta a szobrok elkészítésével. Személyes múltjából fakadt, hogy bizalommal volt a Rákosi-rezsim iránt.
Az előadásban a kórus sajtószemelvényeket, politikusi beszédeket énekel, s a szövegekből kitűnik, hogy milyen hasonlóan kommunikált a sajtó és a hatalom a két korszakban. Stilisztikai hasonlóságok valóban vannak dögivel, de a mélyebb mechanizmusok azonosak?
SzM: Mindkét rendszerben van egy totalitásra való törekvés, miszerint igyekszik maga alá vonni mindent, ami központilag irányítható. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy teljesen kiszorítható-e a pártállami vagy kormányzathoz tartozó hivatalok előírásainak nem megfelelő művészet. A válasz szerintem világosan látszik: szerencsére nem. De szembetűnő, hogy erre való igyekezet volt és van – mindkét rezsimben.
Rengeteg idézetet tartalmaz az előadás Orbán Viktortól, amelyekből kiderül az ő harcos kultúraszemlélete. Nem veszik el valami, ha itt is mindig csak harcolni kell?
PB: Fontos, amit a kérdéseddel mondasz, bár én nem gondolom, hogy a művészet önmagából fakadó kérdései fontosabbak lennének. A Rákosi-korszakra és a NER-re – valamint a mi előadásunkra – egyaránt igaz, hogy a politikáról szól. Erről beszélünk, mert jelenleg, ebben a társadalom, ebben a helyzetben erről kell beszélnünk.
Annyit tehetünk, hogy nem manipulálunk, nem vezetjük meg a nézőt, hanem folyamatokat próbálunk érthetővé tenni.
Miért, hogy minden a kórus ajkán hangzik el?
PB: A görög színházban a kórus a nép hangját hangosította ki, és nem az egyénét. A mi előadásunkban egyéni szereplők nincsenek, csak a kórus áll szemben a nézővel. Szembesítő tényező, ugyanakkor nem véletlenül helyeztük el őket a Trafó színpadán úgy, hogy eltörpüljenek a mögéjük vetített képek nagyságától.
A sport, konkrétabban a stadion fontos motívum az előadásban.
BJ: Mindkét rendszer egy stadionról hirdette büszkén, hogy a csúcsteljesítménye. Egy ilyen épület erőt sugároz, azt üzeni, hogy a kormányzat nagy teljesítményt „taposott ki” a nemzetből. Végső soron nem is az a legérdekesebb, hogy szükség van-e rá.
A hatalmi elit gondolkodásába, társadalomhoz való viszonyába avat be.
Az Éneklő fiatalok című előadás énekesei a címadó szobor előtt (Fotó/Forrás: Ember Sára / Trafó)
Van egy érdekes találat a szövegben, amikor egy Orbán-beszédet és Berzsenyi A magyarokhoz című ódáját rakjátok egymás mellé. Számomra úgy tűnik, hogy a magyar kultúra a 18-19. században is egy külső fenyegetettség – a germanizáció – ellenhatásaként jött létre, s mintha erre a reflexre máig rájátszana a hatalom.
SzM: Megdöbbentő és zavarba ejtő felfedezés volt, hogy Berzsenyi ódáját és Orbán 2018. október 23-i beszédét együtt olvasva már-már összekeveri a kettőt az ember. Hasonló a retorika, még inkább a szimbólumrendszer.
Tudatos a választás a hatalom részéről?
BJ: A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata ugyanazzal a mondattal indul, ami a 12 pont előtt is szerepel: „Legyen szabadság, béke és egyetértés”. Nem kérdés, hogy a NER tudatosan kapcsolja magát a reformkorhoz és ’48-hoz.
Számomra volt valami zsibbasztó egyformaság abban, hogy a kórus mindent énekelve, kántálva mondott el, legyen az mozgalmi dal vagy idézet a pártsajtóból.
SzM:
Az úttörődalok jellegzetessége, hogy túl ismerősek, túl jellegtelenek, kiszámíthatók.
A manipuláció eszközévé alacsonyítják a zenét, és olyan szövegeket, fordulatokat vésnek a hallgató és az éneklő agyába, amik máshogy nehezebben ragadnának meg. A mi előadásunkban hat énekestől halljuk azt, amit annak idején stadionokban és május 1-i felvonulásokon ezrek zengtek. Megjegyzem, hogy ez az előadóktól nem kis hangi teljesítményt kíván.
Az Éneklő fiatalok című előadás énekesei a Puskás Stadion előtt (Fotó/Forrás: Ember Sára / Trafó)
Egy kritikus megjegyezte, hogy azért ez mégsem az ötvenes évek. Ha az lenne, az előadás után jönne értetek a fekete autó.
BJ: A fekete autó valóban nem jön, és nem a fejével játszik az ember, de a hatalmi ideológiát, elvárásokat nem követő művészet egész más feltételek mellett dolgozik, mint a NER-be betagozódók.
PB: A NER saját ellenpontjaként a Rákosi-rendszert határozza meg, így nekünk, akik most élünk, éppen ezért érdekes, hogy mégis mennyi azonosságot fedezünk fel a kettő között. A külső ellenséggel való fenyegetést, és az ezen keresztül megteremtett összetartozás-érzést mind ide sorolom.
Az előadás végén elhangzó mondat így szól: „Egyetlen magyar sincs egyedül”. Meglehetősen cinikus, nem?
PB: Nem cinikusnak szántuk. Ez a mondat szétroncsolódik az előadásban: „egyetlen magyar... egyedül” – és hasonló foszlányokat hallani belőle. Sokszor, amikor a politika arról beszél, hogy mennyire figyelnek a választókra és a nemzet egységén dolgoznak, magára hagyják és megosztják az embereket.
SzM: Már az összetartozás gondolatát sem egyszerű meghatározni. Hiszen ha azt mondjuk, hogy vannak baráti nemzetek, az feltételezi, hogy vannak ellenséges nemzetek is, és innentől csak két lépés az ellenséggyártás. Ha azt mondjuk, hogy minden magyar fogja meg egymás kezét, és öleljük át együtt a Kárpát-medencét, akkor bezárjuk és elzárjuk magunkat attól, ami azon kívül van. Így lehet az összetartozásból végül egyedüllét.
BJ: Többféleképpen olvasható ez a mondat az előadásban. Lehet, hogy valaki épp úgy érti, hogy nincsen egyedül, hiszen sokan gondolkodnak és éreznek úgy, mint ő.
Kedvcsináló videó az előadáshoz:
Az előadás február 15-én látható a Trafóban.
Fejléckép: Ember Sára / Trafó
hírlevél
