Etelka, Aletta

Álruhás kertészlány a szakáruházban

2006.03.23. 00:00

Programkereső

Nem hiszem, hogy bárkit meglep, ha azt írom, Salzburgban idén különösen is minden Mozart körül forog.

Hetente tucatnyi hangversenyen szólalnak meg művei, vasárnaponként Mozart-miséket hallani a templomokban, ezen kívül hatalmas kiállítással, tudományos előadásokkal, sőt egy új színdarabbal ünnepli a város leghíresebb szülöttét. A nyári Ünnepi Játékok keretében pedig előadják a zeneszerző mind a huszonkét színpadi művét. Az egyik operaprodukció, a Doris Dörrie rendezte La finta giardiniera (Az álruhás kertészlány) azonban már most megtekinthető a Landestheaterban.

Mostoha sors jutott osztályrészül ennek a fiatalkori Mozart-operának. Az 1775. januárjában tartott müncheni bemutatót ugyan siker övezte, két további előadás után mégis levették a műsorról. Öt esztendővel később Mozart az olasz nyelvű dramma giocosót német Singspiellé alakította át, s mivel időközben elkallódott az eredeti változat partitúrájának egy része, a darabot ebben a német verzióban játszották a következő kétszáz évben. A múlt században ugyan többen próbálták rekonstruálni az eredeti műalakot, de csak 1980-ban, az elveszett partitúra megtalálása után kerülhetett sor a Finta giardiniera újbóli hiteles előadására. Részben e felfedezés hatására gyökeresen átértékelődött az operáról kialakult kép: kiderült, hogy Az álruhás kertészlány nem a tizenkilenc éves Mozart kiforratlan opera buffája, hanem teljesen egyéni és rendkívül összetett alkotás, amely több vonásában bámulatos érettséggel előlegezi a Figarót és a Così fan tuttét. A darab témája és cselekménye persze a buffa világához tartozik, ám a szereplők lelkiállapotának elmélyült ábrázolása komoly, sőt komor színeket is felszínre hoz.

Doris Dörrie rendezésének legnagyobb erénye, hogy érvényre juttatja ezt a kettősséget. Nem „komolykodik”, de nem is bohóckodja el az operát. A színpadi történés mindvégig izgalmasan pereg, szellemes, szórakoztató – de teret enged a valódi, mély érzéseknek is. Képes arra, hogy egyszerre legyen játékos és komoly – tragikus és ironikus. Ez a kétarcúság jellemzi már a nyitány alatti némajátékot is, amelyben a darab előzménye elevenedik meg: Belfiore gróf féltékenységi rohamában megsebzi kedvesét, Violantét, s mivel azt hiszi, megölte a márkinőt, elmenekül. A színen két 18. századi, parókás alak, s a gróf a legvadabb kocsmai verekedésekhez hasonló módon ütlegeli, rugdossa a nemes hölgyet – a jelenet egyszerre nevetséges és fájdalmas.

52b4e6a0-b030-45b6-a2b1-e73b537f5511

Általában nem tartom szerencsésnek egy opera nyitányának „megrendezését”, ebben az esetben azonban jó ötletnek bizonyult, hogy a tulajdonképpeni cselekmény kezdete előtt már tudomást szerzünk az előzményekről. A meglehetősen kusza történetben és a (részben álruhás) szereplők közti viszonyok bonyolult hálózatában ez rögtön orientálja a nézőt: világossá teszi, mi lesz a cselekmény fő szála és kik körül fog szövődni. A felépült márkinő szolgájával együtt a gróf keresésére indul, így érkeznek a Fekete-tengerhez, ahol – magukat Sandrinaként és Nardóként kiadva – kertésznek állnak a Podestához. Azaz eladónak egy kertészeti szakáruházba. Podesta a konfekcióöltönyt és munkaköpenyt viselő igazgató, egyik beosztottja az elhagyott szerelmes, Ramiro (egy napszemüveges–bőrdzsekis rocker), aki látható undorral tesz-vesz a boltban, Serpetta pedig a pénztárból lesi imádott főnöke minden mozdulatát. A remek ötlet egy sor további helyzetkomikumra ad alkalmat: Belfiore például egy targonca villáján érkezik és tükör helyett ásót nyújtanak neki, hogy abba pillantva ellenőrizhesse fizimiskáját, a cserjék és a kerti szobrok pedig adott pillanatban megelevenednek, nem is beszélve az ember nagyságú húsevő növényről…

Az ilyesfajta rendezői operajátszásban az énekes óhatatlanul kissé háttérbe szorul. A Landestheater produkciójából sem egyes énekesekhez, inkább a színpadképhez, a figurákhoz és a rendezéshez tapadnak a legélénkebb emlékeim. De ez nem baj: azt jelzi, hogy mindegyik szereplőnek sikerült színpadilag hitelesen életre keltenie, egyszersmind a rendezői koncepcióba ágyaznia a rábízott karaktert. A Podestát alakító Franz Supper erőteljes buffo tenorként mutatkozott be. Szemben vele Violante/Sandrina a mű „seria”-szereplői közé tartozik; Hege Gustava Tjonn hangi alakítása a cselekmény előrehaladtával egyre jelentősebbé vált: a második és harmadik felvonásban éneklését makulátlan tisztaság, kulturált, egyenes hang és vivőerő jellemezte. A Belfiorét éneklő Neal Banerjee viszont a második felvonás végére hallhatóan kifáradt, ezért – legalábbis vokálisan – nem tudott Violante méltó párjává emelkedni. Nina Berten kissé öblös hangon, de kifejezően keltette életre Arminda alakját, főleg annak fenyegető, démoni vonásait, Erin McMahon magabiztos, hajlékony és erőteljes éneklése pedig szinte jelentősebb figuraként tüntette fel Serpettát, mint amilyen valójában. Rainer Brandstetter Nardóként jól megfelelt a tipikus buffo basszus szerep követelményeinek, a Ramirót játszó Gritt Gnauck éneklése viszont néha a kelleténél bizonytalanabbnak tűnt. A Mozarteum Orchester Kai Röhrig keze alatt határozottan, jól artikuláltan, kontúrosan szólalt meg.

Az álruhás kertészlányt ebben az évadban május 29-én játsszák utoljára. Ha a kedves Olvasó a következő két hónapban netán Salzburgban jár, jó szívvel ajánlhatom: tekintse meg.

(2006. március 17. 19:00 Salzburger Landestheater; Mozart: La finta giardiniera; Franz Supper (Podesta), Hege Gustava Tjonn (Violante/Sandrina), Neal Banerjee (Belfiore), Nina Berten (Arminda), Gritt Gnauck (Ramiro), Erin McMahon (Serpetta), Rainer Brandstetter (Roberto/Nardo); Mitglieder des Tanztheater-Ensembles und Bewegungschor des Salzburger Landestheaters; Mozarteum Orchester Salzburg; vez. és continuo: Kai Röhrig; díszlet és jelmez: Bernd Lepel; rend.: Doris Dörrie)